Soraim összetörtek a gyűrött papíron.
Betűikből kifolyt a fény. Üresen és sebesülten
szorong megannyi jel. Fény, vér, bor igazság helyett
maszat, sár, reménytelen, összeomlott salak.
Mégis, áldjon ezerszer Téged az Isten, hogy ázott szavaim
szereted, hogy odahajolsz megismerni őket.

Legyen még áldottabb a neved, mert adsz,
amikor elvétetik minden, szeretsz,
amikor kárhozat a nevem.
Legyen áldott minden csepp méz, ami szavaidból
rám csurog, hogy kisimogatod azokat a  bomlott
jelekként összekapaszkodó sorokat, amelyek magukba
zárják azt a szabadságot, ami vagyok.

Körbeölel az örvény szorítása, tehetetlen vagyok,
vele keringek, bármerre lépek csak  bűneimbe ütközöm.
Nem sok időm van hátra.
Kivárhatom e, míg a magasba vet ismét az az erő,
mely most a mélybe rántott, vagy kapálózva kapaszkodom
a mélységből felém nyúló árnyakba, a megrögzült sziklákba,
foszló alakokba?

Áldott legyen a neved, hogy most is figyelsz rám, és
hagyod megértenem jelenéseim!
Minden ajándékodat hálásan veszem, minden üzenetedre
emlékezem.

Huszonkilenc percem van még.