"Sok mindent állítottak már, de azt nem, hogy végül is megértették.
Bocsánat. Mindenki azt állítja, hogy megértette, de végül is szétperegnek az igazságok, mint a hungarocell morzsák.
A velem szemben ülő gyilkos arca jobban hasonlít rá, mint bármelyik ikoné, pedig az ikon nem személyes, hanem univerzális objektum.
Nem kezelhető úgy, mint a Szent Bibliába rejtett száraz szirmok, vagy a Dohány utcai Zsinagóga főszentélyében a felajánlott adományok.
Nem képezhető le a mindenségből, mert esendő, sérülékeny és halandó, és nem az Örök Jelen való Mindenség Tudatból.
Végül is ő az akadály.
Értelme mindenesetre csak keresztre feszítésnek lehetett,a  feltámadás olyan manipulált képzelődés, amit előszeretettel ráncigálnak elő mind a messianisztikus politikusok, akik terrorizált tömegeikben saját fenséges portréjukat látják, és a gnosztikus próféták, akik előszeretettel kutatják azokat az apokrifeket, amelyekben feltámadása után tanít.
Miközben taníthatnák Júdás, Péter, vagy Pilátus szavait is. Akár Heródesét. Nem szereplőkről beszélek, hanem az arcairól! Salomeról és Jánosról. Magdalenáról és a bűnös, zárt magvú asszonyokról.
Nem támadt fel, meghalt.
Ezzel felszabadította azt az utat amelyet a magyar népmesék kezdő sorai a mai napig tanítanak.
"Hol volt, hol nem volt"
Minden lehetőség abban a pillanatban született meg, ettől kezdve minden megtörténhetett. Jó is, rossz is...de végül is..mi a rossz, és mi a jó...ki mondja meg, milyen moralitás az, amire egy zárt arcú istenség utasít?
Nem több, mint az emberiség közös tudata, amelyben meghal az őskor hagyománya, halálában magával viszi azt a körbezárt öröklétet, amely semmi mást nem tud felmutatni, mint egy olyan boldogságot, amely a központi hatalom imádatából ered.
Abban az örök pillanatban. amelyben ez  a tudat kihuny a kereszten,felszabadul a Mindenség Egysége, amely bármely formában megjelenhet, bárhol és bármikor.
Ja, persze akár fel is támadhatott, de ez akár lényegtelen is a feltételezhető változatok gazdagságának óceánjában., amelyben Minden Egy."

Tatubakuvo Isszaka