Egon Trunk a hideg avaron csoszog. Az erkély korlátján ücsörgő angyalok széttárják alabástrom karjuk, arany vérük pezsdül a fagyos zivatarban. A vaskorszak dicsősége úgy pendült az elmúlt háborúkban, mint a hangok egy szimfóniában, amelyek nem hagyták széthullani az erőtlenné halványodó harmóniát. 
Egon Trunk kalapjáról smaragd fácán lucskossá nehezedő tolla  kókadt a lovag vállára. Az oszlopok, amelyekre rásimult szerelmesen a köd, sajgó igyekezettel feszülnek a ósdi tetőzet alatt.
A kertben löttyedt szamóca bokrok, mezítelen, riadt táncukba fagyott termőre metszett fák, akik korlátoltak és hűségesek, mint a kutyák, édes boldogságuk, hogy alkotójuk lélegzetében ott áramlik az ő életük is.
A hömpölygő átváltozásban ez egy pillanat. Ilsenburg, ezerhétszáznegyvenkettőben, böjtölők, gazemberek kora. A fényt hordozó isten megsuhintja a szekercét, és a megvetemedett rend nagyot reccsen. Jajdul, szakad szét, mint latyakba fordult templomajtó. . Azután erőre kap, körbefonja a tavasz, az új beléömleszti halott testébe az élet nedveit, mint a kilkhor, még száz évekig emészti majd az emberiség erejét.
Handel épphogy elkészül a Messiással.
Egon Trunk leül a megereszkedett időben a kerti lugasban, a nyirkos padra tapadt levélkét bámulja, azután mélyet sóhajt.
Fönn, az alkóvban, egy fehér kasztniban őrizte a leveleit.