Fernando Pessoa

Rézsútos eső
Chuva obliqua

I.

Átlengi ezt a tájat az álmom egy végtelen kikötőről
Virágok színezik át nagy hajók vitorláit
Ahogy indulnak a mólótól, árnyékként húzva maguk után a vízen
Ama réges-régi napfényben fürdő fák körvonalait...

A kikötő, amiről álmodom, komor és halovány
És, noha innen nézve tele napfénnyel a táj...
A lelkemben ez a mostani nap komor kikötő csak
És a napfénytől ragyogó fák a kikötőből kifutó hajók...

Kétszeresen szabadon, hagytam, merüljenek csak el a tájban...
A móló tömege, szabályos és csöndes országút,
Fölkél most, mint egy fal, fölmered,
És a hajók a fák törzsében úsznak el
A függőleges horizonton,
Köteleik mint levelek hullanak egymás után a vízbe...
Ha álmodom, nem tudom, ki vagyok...
Áttetsző lesz hirtelen a kikötő tengervize,
És látom alant, mint óriási, széthajtott nyomatot
Az egész tájképet, fák sorát, a kikötőben parázsló országutat,
És a kikötőnél is régibb, ógörög hajó árnyékát elhaladni
Kikötői álmom és a között, ahogy ezt a tájképet nézem
És mellém ér, belémhatol,
És a lelkem másik felére kerül...

II.

Fénnyel teli a templom ebben a mai esőben,
És minden kigyúló gyertya az ablakot verő több s több eső...

Mily nagy öröm hallgatni az esőt, kivilágított templom ez itt,
Kintről az üvegablakokat nézni, bentről hallgatni az esőkopogást...

A főoltár ragyog, csak alig látom a hegyeket,
Az oltárterítő aranyának ünnepi fényét az esőn keresztül...

Fölzeng a kórus éneke, a latin zeng és a szél, rázza az ablakokat nekem
Az eső surrogását érzed, ha zeng a kórus...

Egy autó a mise, tovahalad
A hívők között, akik letérdelnek, érzik, szomorú ez a mai nap...
Hirtelen föltámad a szél, a nagy ragyogásban
A katedrális ünnepe s az eső zaja elnyel mindent
Míg végre csak a víz-atya messzibe vesző hangját hallani
Az autókerekek zajával együtt...

És kihunynak a templomi fények
Az elálló esőben.

III.

E papír bensejében az egyiptomi Nagy Szfinx álmodik...
Írok - és áttetsző kezemen át megjelenik nekem,
És piramisok emelkednek a papírlap sarkain...
Írok - megzavar, hogy tollam hegyén
Keopsz király arcélét látom...
Megállok hirtelen.
Az idő-szakadékba hullok alá,
Minden sötétbe borult...
Miközben egy lámpa tiszta fényénél rovom e sorokat, piramisok alá vagyok temetve,
És tollam vonásaival egész Egyiptom nehezül rám...

Hallom belül nevetni a Szfinxet
A papíron futó tollam hangja ez...
Átüt engem, hogy ne lássam őt, egy roppant kéz,
A hátam mögé, a mennyezet sarkába söpör mindent,
És a papír fölött, amire írok, a papír s a tollam között
Fekszik Keopsz király teteme, tágranyílt szemekkel nézve engem,
És ott fut a Nílus egymást keresztező pillantásaink közt,
Föllobogózott hajók boldogsága imbolyog
Ebben a szórt átlóban
Közöttem, s a között, amit gondolok...

Keopsz király temetése, óaranyban és Bennem!...

IV.

Micsoda csörgődobok ennek a szobának a csöndje!...
A falak Andalúziában...
A fény rideg ragyogásában érzéki táncok...
Hirtelen az egész, a mindenség megáll...
Megáll, tovasiklik, kitisztul...
És a mennyezet egyik sarkában, jóval távolabb attól, ahol ő van,
Titkos ablakokat nyitnak fehér kezek,
Ibolyacsokrok hullnak alá,
Mert tavaszi éjszaka van odakint
Fölöttem, lehunyva szemem...

V.

Körhinta-lovak forgása a nap...
Fák, kövek, hegyek járják a táncot nem is mozdulva bennem...
Hibátlan az éj, kivilágított búcsú, holdfényes a napsütötte dél,
Vásár fényei zajongnak a kis tanya kertjének falaiból...
Hasas cserépkorsókat cipelve fejükön lányok csapatai
Mennek odakint, eltelvén csak azzal, hogy fölöttünk a Nap,
A vásárt járó emberek nagy, egymáshoz szoruló csoportjai keresztezik útjaikat,
Az emberek összekeverednek a sátrak fényeivel, az éjszakával, a holdfénnyel,

És találkozik, egymásba folyik a két csapat,
Míg csak eggyé nem válnak, mely mind a kettő...
Vásár, vásári fények és a vásárt járó emberek,
És az éjszaka, ahogy fölragadja, levegőbe emeli a búcsút,
A Nappal teli fák lombjai fölött járnak,
Napsütéstől fénylő sziklák alatt,
A lányok fején billegő korsók mögött bukkannak elő,
És ez a tavaszi táj, a Hold a búcsú fölött,
Az egész búcsú, lármával és csillogással e verőfényes napon nyugszik...

Hirtelen valaki, mintha szitában, megrázza e kettős órát
És a kért valóság pora összekeveredve
Kikötők rajzaival teli kezemre hull
Induló nagy hajókkal, melyek nem tervezik, hogy visszatérnek...
Fehér és fekete arany pora ujjaimon...
Annak a lánykának léptei a kezem, aki odahagyja a vásárt,
Egymaga van, és elégedett, akár a mai nap...

VI.

A karmester lendíti a pálcát,
És ernyedten, szomorúan feltör a zene...

Eszembe jut gyermekkorom, az a nap
Amikor egy házacska körül, a kert fala tövében játszottam
Nekidobva a labdát a falnak, mely egyik oldalon
Surranó zöld kutya volt, s a másikon
Sárga zsokéjával szaladó kék ló...

Folytatódik a muzsika: lám csak, gyermekkoromban
A karmester s közöttem egyszerre ott a fehér fal,
Jön-megy a labda, egyszer zöld kutya,
Egyszer pedig kék ló sárga zsokéval...

Az egész színház, az én kis kertem, gyermekkorom
Ott van mindenütt, a labda száll és zenél,
Szomorú és borongós zene, sétál a kertben
Zöld kutyának öltözve, sárga zsokévá alakulva...
(Oly sebesen jár a labda közöttem és a zenészek közt...)

Nekihajítom hát gyermekkoromnak, és a labda
Átrepül a sárga zsokéval, zöld kutyával
És kék lóval játszó, lábamhoz zsugorodó
Színház fölött, átszáll a kiskert
Fala fölött... A zene labdákkal dobálja
A gyermekkorom... A kertfal a karmesteri pálca
Intéseiből, zöld kutyák, kék lovak
És sárga zsokék zagyva körforgásaiból készült...

Az egész színház zenéből való fehér fal,
Amelyen a gyermekkor utáni vágyakozásom nyomán
Zöld kutya fut, és kék ló sárga zsokéval...
Egyik oldalról a másikra, jobbról balra,
Onnan, ahol fák vannak, és az ágak közt,
A lombok mellett muzsikáló zenekarok,
Oda, hol labdák sorakoznak a boltban, ahol vásároltam,
És emlékeim közt mosolyog a boltos...

És, mint leomló fal, véget ér a zene,
A labda félbeszakadt álmaim lejtőjén gurul,
A kék ló hátáról az elsötétülő sárga zsoké-karmester
Köszönetet mond, letéve egy falhasadékba a pálcát,
Meghajol mosolyogva, fehér labdával a fején,
Fehér labdával, mely legurul, eltűnik a háta mögött...

1914. március 8.
Kukorelly Endre fordítása