Sötét szobában tértem magamhoz. Oly annyira feketeségbe öltözött körülöttem minden , hogy nem láttam különbséget önmagam és a mélységes homály között, mintha csak egylényegűvé váltam volna vele.

Lassan, nehézkesen álltam föl, hisz súlyos volt a testem. Kapaszkodót kellett keresnem, és ahogy végigvonszoltam magam a padozaton, végre megtaláltam a helyiség falát.Ahogy az ujjaim kitapintották, nem csupán nedves anyagot éreztem, hanem faragott formákat, fejeket, lábakat, állati és emberi testeket éreztem, görnyedt és kiegyenesedett lényeket. Ezeket növényi indák, virágok és olyan alakzatok fonták körbe, amelyeknek csak az elvont gondolkodásban található meg a miértjük, itt csak ornamentika, díszítmény volt a csillagok, rozetták, háromszögek, négyzetek, keresztek sora Arrébb tapogatózva jöttem rá, hogy a faragványok egy hatalmas polcrendszer oszlopait díszítették, és tenyeremmel már vaskos könyveket simogattam. Ó, ha láthatnám is őket! Föllobbant bennem a vágy, hogy ne csak tapinthassam, és a szagukat szippanthassam be, hanem kinyithassam, és beléjük bújhassak. Ó, ha föltárulhatna bennük minden tudás, amiért ember sóhajtozik! De ebben az éjszakában, amibe zártak, hogy is láthatnám szépséges betűit a bölcsességnek?

Órákig tapogatóztam körbe világító szerszám után kutatva, mindhiába. Kimerülten kucorodtam össze a polcokon feszülő könyveknek dőlve, és a csalódottságom összeszorította a szívem, és az oly fáradtan dobogott, mint még sohasem. Azt hittem, itt a vég, és a gondolatok erdejében bolyongva aludtam el.

Csöpp kis melegséget éreztem az arcomon, erre riadtam. Lágy sugaracska motoszkált bőrömön. A kora reggel fényecskéje egy picurka ablakon keresztül talált utat hozzám, a két függöny közötti résen keresztül. Boldogan ugrottam fel, hiszen ez olyan ajándék volt abban a szerencsétlen állapotban, amibe kerültem, hogy még egyre sürgetőbben kényszerítő éhségemmel sem törődtem. Csak fényre vágytam.

A kis ablak jóval feljebb nyílt, mint sem elérhettem volna, a rajta átszűrődő világosság azonban éppen elég volt ahhoz, hogy álmélkodva soroljam magamban kincseim címeit. A legnemesebb tudós könyvek között válogathattam! A legősibb misztériumok szent könyvei és a valóságba szakadó tudomány minden újdonsága ott sorakozott előttem. Ki tudja, hány boldog órát tölthetek közöttetek, barátaim!

Már nem rabságnak éreztem a  bezártságot, hanem olyan kegyelemnek, ami a meglepetés erejével ugyan, de elszakított mindattól, amit eddig fontosnak véltem. Szinte természetesnek véltem azt,hogy az erős tölgyajtón kis ablakocska kattant, és tálcán némi ennivalót nyújtottak be rajta, majd miután elvettem, szót se szólva hozzám a titokzatos illető elzárta előttem a külvilág felé nyílt kicsiny ablakot.

Míg falatoztam, válogatás nélkül pakoltam le a könyveket, és tudásra éhesen martam a szavak közé, hogy mint az éhes szájba, agyamba úgy gyömöszöljem a gondolatokat.

Azaz gyömöszöltem volna, de az imént még jókedvre derítő gyönge fénypászma bizony ahhoz kevés volt, hogy a betűket is jól lássam. Gyorsan alkalmatosságot kerítettem hát magukból a könyvekből, jó nehányat egymásra pakolva belőlük alkottam hágcsót az ablakhoz. Föllépkedtem  rajtuk, két vaskos művel a hónom alatt, és szépen lecsüccsentem az ablak elé. Csak úgy ömlött be rajta a jó kis meleg sugarakból szőtt világosság!

Így már bátran fogtam  hozzá a tudomány böngészéséhez, és a csudálatosabbnál csudálatosabb ábrák tanulmányozásához.

Kint csupa csicsergés volt minden, hiszen tavaszodott. Néha fölpislantottam, és belefeledkezve a tiszta égbolt látványába, elgondolkodtam. És egyre erősebben, előbb pislákolva, majd  egész lelkemet szinte emésztő lobogással kerítette hatalmába az a vágy, ami először megdöbbentett, később pedig egyre kedvesebb örömmel adtam át neki magam.Igyekeztem a vastag könyv elém tárta gondolatokra koncentrálni, ám sokkal erősebb volt bennem a kérdés: Mi lehet ott kint? A falakon  túl!

Fényre vágytam már, és nem betűkre!

Szabadságra és nem az engem mindennel kiszolgáló szoba kényelmére!

Fölszakítottam hát az öreg ablakocska két szárnyát, és bár nehezen, de áttuszmékoltam magam, ki az Isten Ege alá.

Gyönyörűséges volt körülöttem minden! A mezők és hegyek fényárban úsztak, csodálatos frissességgel itatott a szellő, és erősnek éreztem magam. Homályosan és sötéten villogott  az ablakocska már, nem  a fény, hanem a sötétség áradt rajta keresztül. Nem vágytam oda vissza. Föl is tárult bennem az a megértés, miután kívülről világította meg a Nap az épületet, amiben a szobám bújt meg, hogy bizony az én óhajtásom volt az a hely.

De  jó volt most csak úgy lennem, elhevernem a fűben, és gondtalan élvezettel a földbe markolni!

Fönt az Ég szabadsága a végtelen ígéretével hívogatott és a göröngyös fekhely már gémberítette a tagjaim.  Ugyan jó érzéssel töltött el minden más élőlény létezése, velük együtt örültem, eggyé válva azok lényegében sejtettem szívük dobbanását, mégis valami, ami több, sóhajtott bennem , mert jobban akartam őket szeretni.

Több fényt akartam!

Láttam mindent ezzel a fénnyel átitatni, és láttam azt, hogy ez a fény hogyan sző önmagából formákat, testeket, alakokat, hogyan lesz az alakokon túl egyre élőbbé, erősebbé.

Már nem az alakokra voltam kíváncsi, hanem ezt a Fényt akartam megismerni, az ő természetét akartam kutatni. Minden mélységébe el akartam jutni ennek a mindent elöntő fényóceánnak, akartam ismerni a forrást, ahonnan ered, erecskéit, folyóit, tavait, és egyetlen valóságában önmagát.

Hol volt már a ház, a kis szoba, a könyvek, amik elzártak ettől a csodálatos világosságtól? Hol az ablakocska?

Nem láttam sehol sem homályt, minden  Egyetlen Egységes Világosság. A feketeség, ellentét eltűnt benne, hiszen minden ebből alakult. A sötétség is a fény formája volt csak. Így én magam is.

És nem vágytam több világosságra már.

Fény  vagyok.