Terembura cosinus

            A vágy, amiből  szabadult a lélekké vált gondolat, mint a keblén feszülő kék blúz, amiben szuszog a sajtószabadság. Hadiállapotunkat alárendeltük a fák alatti sétáknak, a kavicsos úton jobb hátratett kézzel bandukolni, mint örökké forró aggyal lesni a mások hibás szavait. Minek a rosszban kotorászni, amikor Isten nekünk a béke perceit csente kavargó kis életünkbe, melyben egymás felé hadonászva markoljuk a másikat, nem engedve, és nem szabadulva meg sohasem.

             A viola da gamba fennkölt recsegésein lépkedem. Mint a parti fák gyökerei, átfonják a földet, közöttük minta vagyok, a hangokon feküdve színeim a melódia szöszeibe kapaszkodva együtt szőnyeget hímeznek szobám falára, benne vizimalom, nagyanyám szappanillata, a dunyha, poshadt biblia, képekkel, nevek, számok,keresztek. Apám révülten oszt magának. Görcsei feloldódnak majd az újraértelmezett mesében, amit csattanóként a rettenetes erőfeszítés után, hogy egyben tartsa lelkét abban az életben, amiben önmaga tökéletes ellentétetként sóhajtozott, egy szavalattal búcsúzzon el. Én magam megdöbbentem sorsa függvényeként, csimbókként, aki vele sétált hosszú órákon át a vadkerti tó felé a nádasba bújt sárga csatorna és a lélekittas szőlőtőkék között, hogy kívülről fúj strófákat  a Toldi szerelméből. Talán nem is az egészet, jóhogy, de amit igen, tisztán, és ez olyan titka volt, amiben megnyugodhatott az a lélek, aki őt emléknek választotta magának. Hágcsónak, amin lépkedhetett, kötélnek, amin kapaszkodhatott, vagy talán szárnynak, amin röppenhetett.

A száraz, feketéllő akácoszlopsorok között megbújt  nagyanyám picinyke szöleje, hova a tragaccsal battyogott, rajta gurítva ki a horolót,demizsonban vizet, kenyeret, paprikás szalámit a kosárban, vagy napszámba a jómódúbb gazdákhoz, akik csettegővel döngettek a repedezett a poros, gubancos Petőfi utcán, széttaposva a lehullott, erjedő fehérepret. Talán ők szaggatták ki  az utolsó padokat is a házak elől. Az alacsony ablakú Vízi ház előtt is merengett egy zöldre mázolt kis padocska, ahol a tátikáról méheket fogdostunk gyermeki, kíváncsi kegyetlenséggel, és az árok falába belevéstük spaklival tizenegy esztendős világegyetemünk minden álmát Leventével, aki talán az egyetlen olyan barátom volt ebben az életben, akivel minden bizalmatlanság nélkül élhettem át egy másik kis lény valóban szabad lelkének felém áramló inspirációit. Olyan harmóniában fürödtünk, mint ha az örök kezdet óta áradó mindenségben abban a pillanatban már együtt terveztük volna a házakat és hidakat, amelyek országainkat ékesítették, amikor a Teremtő így szólott: Legyen Világosság!

Akkor láttam utoljára, amikor a romos kápolna pincéjébe végre lemerészkedtünk, miután a ráccsal védett ablakon elbámultunk a festményen, ami az oltár felett makulátlanul tisztán a János evangéliumnál nyitott Újszövetséget, egy gyertyacsonkot és egy förtelmes koponyát mutatott, bomló bimbójú létezésünknek egy, az elmúláson túli kaput nyitó magyarázatot, amiben benne foglaltatott az olajfa, a szúrkálós egérárpa, a stég a Petőfi tónál, az olajszagú röpködések a babetta motoron, a máglya az utca közepén, amibe feszengő kiváncsisággal hajigáltunk minden égethetőt fától a szétpukkanó dezodoros palackig, és a az egyik kölök strandpapucsáig, amely csodálatos bűzzel füstölgött és csöpögtetett szivárványszínű cseppeket önmagából. Lenn, a kápolna alatt, a nyirkos, poshadt félhomályban, mint saját elfeleledett mélységünkben,csontvázakat, rettegést és varázslatot reméltünk, és meg is találtuk azt a malteros vödröt, amit a tényleg rejtélyes kőmíves helyezhetett oda nekünk, hiszen munkája sehol nem látszott. Kimásztunk tehát, lábunk bokáig merült a jó forró kiskunsági homokba, és a temető földútján rihegve szaladgáltunk, elbújtunk a titkosan hűvös síremlékek árnyékában, és saját örökkévalóságunkban biztosan nevettük ki a papot, a ministrásait és a gyászolókat. Mit nekünk kezdet és vég, akik nem számolják az időt, hiszen a Nap ragyogásából lettünk, és az a lótücsök a dobozunkban nekünk kaparászott, vele azután az olyan remegtetőn, idegenül,izgatón, furán vékonyka lábon futkározó lánykákat rémisztgettük. Nem volt jövőnk sem, abban a fényesen tiszta látomásban múltunk el, amelyben Levente nevetségesen hihetetlen halála csak egy megakadt hang volt, ami csak ízesebbé, fanyarabbá tette ugyan létezésünket, immár külön utakon, de teljességünk ettől még ünnepi maradt. Neki nem adatott meg a felnőttkor. Ám egy élet nincsen befejezve azzal, hogy ártatlanul lázadva görcsösen markoljuk maradék erőnkkel a lepedőt, és amik vagyunk már emlék, hiszen langyos vízzel mosdat le minket az imádkozó tündér, és olyan imát súg fülünkbe, amit csak azok az asszonyok ismertek, akik szülték és temették az emberiséget. Az életnek nincsen vége ha megszűnik az egység a szétomló test szerteguruló atomjai között.

         A paprikás szaft lecsurgott apám szája szélin, révülten bólogatott a pörköltes tál fölött, a barackbefőtt és a gyöngéden egyszerű rozé illata mint a csillagtest töltötte ki a személyes teret, amiben kapaszkodott elveszett, letagadott, és most újjászülető gyermekségébe. Motyogta, dúdolta, lökte ki fáradt nyelvével a szavakat.

"Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngész már valamit - mesének
   Engem is a bánat megviselvén zordul,
Vígaszért hő lelkem a multakba fordul;
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak"