Nem tudom, mi következik holnap.

Ma még ugyanaz a vadászat.

Sem ágyat, sem igazságot nem találtam.

Kutyám a folyó szagú bokrok között

szimatolt, és a víz körbeölelte.

árnyam, csak a düh feszített még

testetlen, konokul, elmém maradéka, nyomta

szívem vérem hordaléka, mit örököltem nemzedékek

óta. Mi ragyogott egykor, lett röggé, összegyülve

megkövesedett, ebbe kapaszkodva lettem testté, és

ez, ami testet tönkretett. Ami pompás dícséret volt egykor,

most átok,

a hajnali vadászat belereccsen a ködbe,

nem találok helyet, és igazságot.

Nem mondhatom, hogy nekem mit jelent újra

megtanulni, amiért meghalt előttem ezer élet,

és nem tanult szinte semmit senki. Új időknek ragyogása,

foszlik szét a korai pára, mi eltakarja, amiért

annyi kutya ugatott, a zsákmány, íme terítéken, az ármány,

és a vadász is jóllakott.

Megcsobban a csönd összekarmolt cipőmön, azok a

szavak hiányoznak csak, mint a lencsébe szűkült fény, égetnének

kaput a valóságba, megtalálni nem vagyok rest, kába igen, hiába riaszt

vezérem.

Olyan sorokban szeretném megtalálni a nyugalmat, melyekben

egyszerre van jelen az Ég és a Föld, a szellem, és a szerelem.

Összehúznám magam egyetlen ökölbe, hogy bennem sűrüsödjön össze idő, és

történelem, nem hagynék egyetlen szerepet sem, csak amiért megszületett mindaz, ami eddig létezett, kik táncoltak, mint a folyó hullámain sikló sugarak,  keringőztek körbe

ugyanarra az ütemre, míg középen lüktetett az Egyetlen Egy.

Hol vannak ezek a szavak?

Mint a csönd, oly vibrálón és igefehéren

burkolnátok körbe mezítelen lényem, és lennétek

öltözékem egy öröklétbe bomló ünnepen.