A SZEGÉNYSÉG ÉS A HALÁL KÖNYVÉBŐL



Idegen ihlettel gyötörsz, sugalmam.

---------

Tégy őrzőjévé távolodnak,
halljam, mi zeng a kőbe benn,
a szemeimmel hadd ragyogjak,
hol tengereid csendje leng;
folyókkal együtt kanyarogjak,
két part, két lárma közt omoljak
s egy medrem mélyüljön: a csend.
Bolyongjak üres tájakon, hol
a szél tág szárnyakon röpül
s palástként áll sok vén kolostor
nem élt, szűz életek körül.
Zarándokok közt vezekeljek
s lábam lábuk nyomán vezessed,
tökéletesség nyomdokán,
s egy világtalan vént kövessek
az ismeretlen út porán.

---------

A nagyváros egy elveszett,
bolond piac, mely szertemállik;
a világváros tűzvészpánik, --
hol vigaszvirág nem virágzik
s homokórája elpereg.

S itt él az ember s rosszul él, viasz-
arccal, riadtan bújva, mély szobákban,
mint elsőfüves bárány búj a nyájban;
s ott kint liheg és ég a föld a nyárban
és ő csak él és nem tudja, mi az.

S a gyermekek felnőnek pinceablak
mélyén, mely mindíg szürke árnyban áll,
és nem tudják, hogy virágok is vannak,
hogy száll a szél, hogy tündököl a táj, -
s csak gyermeknek, s gyermeknek lenni fáj.

S lányok nyílnak ki s nem tudják, mi sorsra
s lennének újra ölbéli kicsik;
de nem az nyílt, mit vártak, az a rózsa
és becsukódnak bántott szirmaik.
És lefüggönyzött kamrák mélyén érnek
meg téged, kiábrándító szülés,
és jön sok éj, sok jajjal s jönnek évek
s harc, erő nélkül jön a vénülés.
S halottaságyuk mély háttérbe olvad
s ők vágynak is már omolni belé;
s úgy halnak meg, mint bilincsen ki sorvad
s koldusként mennek lassan kifelé.

---------

Az ifjú ott hamar hervad ággá
s halála fájó csodálkozás.
Senki se látja, hogy mily torz grimasszá
vált mosolya s mily kemény vonalakká
a sok éj vájta síma arcvonás.

S az embereket megalázza a
botor robot, a célfeledte kényszer
s ruhájukat az idő nyűvi széjjel
s kezüket kora ráncok vonala.

S a vad tömeg tolongva lökdösődik
s ők félszegek és riadt léptüek, -
ám néha csöndben nyomukba szegődik,
mint félénk pajtás, egy hazátlan eb.

És elcsigázva száz kín ostorától,
a kórház komor kőfala körül,
- rezzenve minden órakondulástól, -
kóvályog mind, míg rá is sor kerül.

A halál lakik ott. Nem az a gyöngéd
hang, mely elhí egy beteg gyermeket, -
a kis halál az, a végső lelet;
az ő haláluk zöld, fanyar gyümölcsét
életük fája nem érlelte meg.

---------

Adj mindenkinek, Uram, oly halált,
mit sajátjaként érlelt élete,
hol kínt, szerelmet s értelmet talált.

---------

Mert mi csak a héj, a levél vagyunk.
A nagy halál, kit belül hordozunk,
az a gyümölcs, a létnek lényege.




/Rainer Maria Rilke/