Tönk Bódog tánca
(1989)

1.

Lélekéjsötétben nappali árnyak, folyékony betonba

ragad a lábad, ragyogásod rezdülő fénytükör.

2.

A két tenyerem egymáshoz érintem.Közöttük a Fény végtelen.
A fekete földön dobog a lábam
  sárba döngölöm az elmúltakat.Ragad  talpamon a maszatos agyag.
Ez a fekete anyag a világom, belőle

lettem, fénybe zárva zárva fényt,

hullik le rólam, mint a püffedt vakolat,

és belőlem az marad, ami nem látszott soha, falak,

test nélkül, egy az éggel,

minden eggyel, csillaggal, virággal, széllel.

Temetőmből nem építek régi templomot újra.

A múltam a sárban marad atommá őrölve a lábam alatt, mint

a mindenség múltja, ugyanaz a darab tört, halott agyag, lehelletem

a lélek benne, addig él, amíg benne élek,

ugyanaz a templom a jelenben éled,

másként , újra foganva.

Dobog a lábam dagasztom a sarat.

 Táncommal teremtek földet
táncommal teremtek eget,
új eget ha merek, és én merek, mert
már nem álmodom, hogy táncolom, eltáncolom
az üdvösségemet!
Ó, te, te, Föld !
Vértől szennyes fekete föld!
Mennyi vér,
mennyi vér és álom!
A fekete földbe süllyedt világom.
Lemaradtam a teremtésről,
de most már nem késhetem el,
szaladok, szaladok, hajamat,
izzó szárnyamat dagasztja a vihar,
szaladok utánad ó, te,
rettenetesen gyönyörűséges hajnal,
te áldott!
Mennyi vér! Mennyi vért áldoztam neked
földbe süllyedt világom!
Az utolsó mozielőadás után szétrepedt az ég,
és kiömlött a világba, amit rejtett,
minden őrület, minden bődület,
mint az ostromlókra a büdös ételmaradék.
De én elmenekültem oda
ahol nincsen semmise!
Ez egy jó hely itt az álmomban,
amit álmodtam,
hogy kiléphessek a hazugságból,
a dögcédulámat is elhagytam.
Minden ruhámat eldobtam,
mezítelen és esztelen,
tévedhetetlenül semmirekellőn,
most kinyújtóztatom magam.


Igen, ez az a pillanat!

ami múlhatatlan egy, belőle

lettem, vagyok egyszer-egy.

Vele ugyanaz, nélküle sok,

tulipánok között ballagok, hátratett

kézzel figyelek, időmben párnás,

duzzadt magok,

az a puha takaróba burkolt ölelés,

a földből született szerelem,

húsos karjában gügyögve,

királyfiként hontalan,

égfa görcse,

selyemsikolyban

robbanó rózsaálmok,

combjaid között

katlanom

és kapum.

Pucéran állok egymagam,
semmim sincs, ami összevonzana testté.
Csak a szó!
Egy ütemben forgok körben, a látványba tűzve
  látom
a múltat, ami csak,
néhány vörös pillanat
néhány vörös pillanat,
és a a föld
ó a fekete föld, a véres fekete föld
földbe süllyedt világom.
Temetőmben
a szívem halkan sóhajt
beleordítok az üres térbe
az utolsó mozi utánba,
ha keresnél megtalálsz majd valahol az ürességben
amikor beleszaladok a
fölszaggatott éjbe
az olvadó feketébe
a csöndes mélységes kékbe.

Szeretek szertelen,

ébredek,mert a lelkem  nincstelen lett,
és nincs teher, ami jobbra- balra
húzna a keskeny úton.
Hazátlanul,
anyátlanul, apátlanul,
kabátlanul vagyok itt az éjszakában,
csak a szívem, a szívem, a szívem reszket,
fagyosan vacog és mocorog
sír és pityog
mint egy kis madár a semmi ágán
éppen repülés előtti állapotban,
amikor még fél és vacog
mert még kinn karcos hideg van, de benn

 a dübörgő kemenceforró műhelyben az olvadt arany

serceg,

pereg az arany csöpp a hideg égi homokban,

és fenn, és fenn, ahol kezdődik az értelem,
csak nézik, nézik reszketőn  a csillagok.
Napszentületnek fordítom lovam
oda, ahonnan hallom a hegedűszót,
ahonnan hallom a hegedűszót,
ahonnan üzennek, hogy várnak.
  Ó az égen szabad a madár
jaj de szép hogy szabadon száll,
szállnék én is ha szállhatnék,
ha magamban szabad lennék.
A fekete földön dobog a lábam
táncommal új világot teremtek
egyedül állok a viharban,
esztelen és kabátlan
kitárom magamat a szélnek
mutatja az utam
nyugatnak, keletnek
északnak és délnek
kitárom a két karom,
az utamat akarom,
és üvöltök, mint a boldog állat
céltalanul,csak egyetlen hitbe bújva
  az örvény vihara ez a lendület
ez már maga az őrület, egy sokkal lassúbb ritmusban

állom a pördületet, körülöttem szinte megáll minden, lassan nézek körül, a barna ködben hajlott alak toporog a járda peremén, ölelne még, de már fáradt, gyönge testét összetartja vastag kabátja, barnában fehér hópillék szállnak, hátha maradt még egy lépés,

 az irányított rohanás  tehetetlen ólomtömegként imbolyog,

benne csillanok, villámként lobogok,

a levegőt kanyarintom, igéim sóhajtom, mint a szárny két karom, óvatosak,

könnyűek mozdulataim,és minden sebesség megreked, észrevehetetlen letapadt álomban

kering önmaga szédületében, tébolyult lassúságomban sebesebb vagyok minden sebességnél, gyorsabb minden cikkanó győzelemnél,

vagyok

fejemet fölemelem
és átfúj rajtam a szél, átfúj rajtam a szél,
most átlátszó vagyok,
senkisem,
így nem kapnak el sosem.




Az  utolsó busszal elment a karmám is veled,
de ez szerelem, de ez szerelem és nem szeretet.
Az ismeretlen katona én vagyok,
síromban őrzöm a tegnapot,
örökre, örökre, hogy bezárjam magam az örökbe.
Én egy vagyok a csillagokkal, mint ahogyan mindenki,
és én ugyanúgy pörgök a térben
a kábult szélben,
ahogyan a sorsom pörget, mint egy filmet
a vászonra vetítő vetítő ember
a cinema variatéban,
amiben bezártam  magam a szemérmesen kacsintó történelembe, egy lettem vele ,ó, te, szende ringyó, annak adod magad, aki többet ad vissza belőled, jelent hazudsz múltból szőve,mindenki belőled marna magának valóságot, csókolna türelmetlen, hogy szívja ki belőled édes világod,mámorod észvesztő, nem vagy, és mindenki téged csodál, én is imádlak,minden okom meg van rá, de csak addig, amíg az okozatod vagyok, hideg az öled, és én beléd fagyok,nem kellesz.

 Egy intés vagyok a jövőből,
ami nincsen és ne is várjad,
itt maradtam neked, hogy megvédjem a hazádat.
Az örök ismeretlen, a katona,
akinek nincsen otthona.
Nem kell a múltad, most teremtsd meg inkább, így igazabb,

hiszen hazudtak nekünk, hogy elvehessék tőlünk az életünk,
hogy bevegyünk minden dumát és dögcédulákat osztogattak
és a szívünkben fosztogattak, és abortálták a lelkünk
és óvtak minket, hogy jók legyünk,
vigyáztak ránk, figyeltek ránk, felbontották az életünk
és elolvasták azokat a sorokat amiket Isten írt nekünk, és
kijavították, helyesbítették, osztályozták, és felügyelték,megsúgják, miben kell hinnünk és hogyan
és elhitessék velünk, minket nem lehet befolyásolni
minket nem  lehet elsumákolni
minket nem lehet megvásárolni
és olcsón adták idegeneknek az életünk
mindenünk, ami a miénk volt,
és lepecsételtek minket, a beleink legcsutakosabb zugáig végigkutattak, leellenőríztek,
de csupán azért mert még nem vagyunk elég tudatosak ahhoz,
hogy magunkat is kontrolláljuk ügyesen, derekasan összedolgozva, tehát
másokat kellett figyelnünk, ha nem akartuk, hogy a kopasz cenzorok az agyunkban,
mint szódásüvegszemű pitiáner minotauruszok
belénk ne vágják a megsemmisítő pecsétet,
  miszerint "zárolva", "kiiktatni" vagy mittudomén, nem értek ehhez,
nem tudtam megtanulni, pedig tudom, hogy sokunknak
szimpatikus lett a dolog ezért forradalmat csináltak, hogy
elkergethessék a főcenzorokat.
Hogy törvénnyel tömjék be a szánk,
törvénnyel tömjék be az orrunk,
törvénnyel tömjék be a fülünk,
  törvénnyel nyomják ki a szemünk.

  Ez engem már nem érdekel, nem érdekel,
mert én ismerem azt a törvényt, amit nem ők írtak,
hanem az Ég, igen az a sötét, ami nem látható, amiben
születtek a csillagok, és én, mert én egy vagyok a csillagokkal
és egy vagyok veled is, mint ahogy egyek vagyunk
az égben, ahol lakik az Isten is, akinek köszönhetem azt a
percet, amiben lettem.
Mi lenne velem ha nem lenne Isten, hát nem lennék
ezt jól tudom, ezért minden törvény amit az ember írt
csak piszok egy á négyes papíron, és inkább
napszentületnek fordítom lovam
napszentületnek fordítom magam,
napszentület felé imádkozom,
ahol megszentelt imába foghatom a végtelent,
csak ezt a pillanatot adja meg nekem még az élet,
hogy megismerhesselek téged,
mert akkor már nem érdekelnek majd pitiáner
svindlerek, akiktől félnem kell, mert élnem kell,
pedig nem függök tőlük, de mégis azt hazudták,
jobb ha használom azt az ideológiát, amivel megkenhetem
a szendvicsem, mert különben éhen hal majd a gyermekem,
és kitaszítanak majd maguk közül, a társadalomból, amiben
igazságosdit játszanak, és akkor izgulnak be , hogy fú de humanisták,
de én a gyerekem nem hagyom
én őt felmutatom az örök Napnak
hogy lássa őt a Fény,
és én nevet is adok neki, hogy a sorsát teljességgel élhesse
és ne kelljen álnéven vergődnie majd az iskolában
ahol igazságokat hazudnak majd neki annak nevében, akihez
semmi közük.
Most egy vonalban van a szívem meg az agyam
jaj de jó,
ó, te magasságos létezés
te fenséges ébredés
és csöndben   apámnak drukkolok
hogy annyi szenvedés után, amit hazudott magának,hiszen az a kor, amiben élt
az is egy végtelenül hazug kór volt,lett besúgóból hű magyar,
oly sok haldokló év után, mely a születése óta
rányomta bélyegét egy egész országra
most végre megszülethessen egy utolsót sóhajtva
a nyálas párnákon.
Azért vagyok talán ilyen kegyetlen,
mert az ő véréből születtem
és most véremet folyatom a földre,
kimosom magamból az életet, és
csorog a vérem
a földre, a fekete földre,
ó a véres fekete földön táncolok,
dobog a lábam
új világot teremtek, amit senki se tud,
csak az Isten,
és kitárom magam a szélnek, és ordítok,
mint az állatok, vijjogok mint a sas,
bömbölök, mint az oroszlán,brummogok, mint medve ősapa,

nyávogok és viháncolok,
ó, én vagyok,
ó én vagyok az, aki vagyok, aki soha el
nem múlhatok, mert örökké élek, erre tanúm az Isten,
és táncommal fölborítom a jól kitalált ócska egyensúlyt, és egy pontba fókuszálom a kettészakadt közepet, és fölemelek
minden életet, táncommal fölszabadítok minden sóhajt, mely a vérből lett, minden
gyilkosságot megbocsátok, mert minden tettes áldozat, és minden áldozat tettes, és különben is mi jogon formálhatnék én jogot bármiféle ítéletre, nem, én nem hagyom magam, ugyanolyan másik oldal, télen hideg, nyáron meleg, éjszaka van, naphoz holddal, ó igen, tanúm az ég, hogy halhatatlan vagyok,igen
tanúm az ég, hogy halhatatlan vagyok, igen,
halhatatlan vagyok, igen


és már nem is akarok többet halott lenni, csak táncolni bennem, ahogyan a szívem táncol, figyelj,
ahogyan egy fenséges isten állat, táltosisten, istenember,

 atyafia, anyafia ló!
Ó, a sötétség háza voltam,
hol zárat és kaput por takar
dagadt volt a nyelvem
eltömte a torkom
mint az akasztott embernek
függtem fönn és himbált a szél
és éreztem a seggem milyen nehéz
függtem mint egy aszott varangy
zölden és lengén az idő kerekén
barátom te nem is hiszed el, hogy a
hit vágta el a kötelet
nem Istenben hittem, mert nem tudtam
hogy van, és nem is magamban
mert azt meg pláne nem tudtam
hogy én vagyok,
csak abban hittem, hogy valami van
ami nem ugyanaz, mint az a valóság amit
ismerhetek, és nem is tudtam, hogyan nevezzem,
csak annyit tudtam, hogy több annál, mint ami bármely érzékkel
fölismerhető.
Egy darab jelenben veszítem el a fejem,
egy darab jelenben, a sziklán amin
állok és karomat kitárom a szélnek,
mint aki tudja minden célját
minden utat ismer már, és
fenékig ürítette a kelyhet, íme
megitattam véremmel a földet,
mennyi vér és mennyi álom veszett oda,
és minden cseppje a véremnek új világot
nemzett, amelyet én nem ismerhetek
meg, mert ez más, ez megismerhetetlen
az új ég és az új föld
amiben majd a gyermekem lakik, akit
felmutatok majd a Napnak, hogy fölismerje őt
a Fény, amely nem látható, csak hív, mint a
hegedűszó, amit most hallok onnan ahol
egy házban laknak azok az istenek,
az egyházban, amelynek itt nincsen központi hivatala,
akiknek el van fátyolozva az arcuk és
egészen mások, mint azok, akik uralkodnak
a földi életen, a véremen, a véremen, amit kieresztettem,
mint az érett bort, hogy áldozatommal új életet
adjak a földnek, igen erre születtem, mert én
halhatatlan vagyok, igen,
halhatatlan vagyok, igen,
és az angyal a szívemben énekel!
„ Én vagyok az, aki vagyok,
és senki sincs rajtam kívül,
mert az Atya és Én egyek vagyunk
a teremtésben.”
Ó, te, mindenható, Isten !