A tapasztalatom az, hogy a labirintusban botorkálva, minden egyes zsákutcának van egy kijárata,-méghozzá az, amin bejutottunk, vagyis mindenkinek van lehetősége eljutni a célig. Csakhogy ki ez a mindenki? Ki az ember?
." A tudatosan konzervatív ember ezt az örökséget ápolja.
Mivel az élet szinte valamennyi tradicionális formáját lerombolták már, csak ritkán adatik meg neki az a lehetőség, hogy egy minden szempontból hasznos és értelmes munkában tudjon részt venni. De minden vesztesége egyben nyereség is. A tradicionális formák eltűnése éberségre, a környező világban tapasztalható zűrzavar pedig arra szólít fel minket, hogy minden lényegtelent kikerülve a lényeges felé forduljunk. "

Gyakran kikerüljük azt a tényt, hogy az ember: mikrokozmosz.
És méghozzá nem azért csak, mert tudatában őrzi az egész emlékét és tapasztalatát, hanem egy olyan energiarendszer, amelynek csak egyik nézete, "megtestesülése" az a forma, négyláb-kétláb-háromláb, amit embernek szólítunk.
Az Ember, vagyis az örök, isteni lény, a mikrokozmosz tudatállapota meghaladta ennek a formának a lehetőségeit. Minden szépség és csoda, amit mi megjelenítünk, gyönge utánzata csak azoknak a lehetőségeknek, amelyek mostanra értek be, és amelynek előzményei voltak az elmúlt évszázadok és évezredek.
Nem csak, hogy az állandóan változó kozmikus környezet, mint folyamatosan alakuló mágneses tér formálja át az anyagot, hanem ténylegesen az a tudat, intelligencia, amely bírja több ezer élet karmikus tapasztalatát.
Ismét olyan korszakba lépünk, amelyben figyelmünk a szakrális felé fordul. Az ember keres, tévútra lép, de mindig van esélye visszafordulni, csak ne hetven évet számoljunk erre az útra, hanem jóval többet, tegyük meg ismét az örök embert mértéknek-ugyanis neki mi vagyunk az aktuális zsákutca, avagy kijárat, kapu, és ugyanígy a mi korszakunk, amelyben matematikailag is nehezen kiszámolható karmikus tapasztalat hatványa torlódott fel lehet zsákutca az egyetemes embernek-de mindig ugyanott van a kijárat, ahol beléptünk oda.
Amit megőriztünk és így elvesztettünk hagyomány-formájában visszahozhatatlan, nem az az örökség, hanem a szellemi tartalom, ugyanolyan tévedés lenne az elmúltat megidézni,  és kötelező mintává tenni. Uganakkor az, ami abban megnyilatkozott, örök, szent, és sérthetetlen.
Azt se felejtsük el, hogy a forma, amire emlékezünk, és amit föltár most egy szabadabb kutatás nem abszolút. Ismételten a tévedés lehetőségeivel szembesülünk, zsákutcával, a megmerevedés, az összetörés lehetőségével, és ez nem kívülről jön a "gonosz" által, hanem önmaga idézi meg a saját "gonoszát", bálványként.