1

A végtelenbe lovagolsz
palástodon úsznak a csillagok!
Hé kölyök, szíved kicsurranó méze
világot teremtett!
Köréd gyülnek és imádnak az
istenek, a belőled született
új eged s földed,
az otthonod.

Fáradt méz

Ha újra átírnád a szavakat, sem juthatnál tovább. Ha újra megalkotnád őket, megnevezvén a világ dolgait, köveket, növényeket, állatokat, testvéreidet.
Idegen testeik felismered, de nem ismered őket. A kettétört kavicsok várnak, milliárd kristálytükörrel bennsejükben, bennük tükröződhet arcod és szíved, az öbölben, ahová kékesen, feketén, vörösen vibráló nappalaid hajtanak megoldani vágyva azt a fáradtságot, a kiéltséget, a tompaságot, a kábulat savanyú ízét, váladékát homlokod mögött, folyva szét , tapadva neuronjaidra, mögöttük csillog homályos ködbe fagyottan, álmaidba burkolva gyémánt serleged, remélve, sóhajtva a tisztaságot, a mámort, amely feloldja sebeid tisztátalanságát, felszívja életeid emlékének sötét, véres, habos italát.
Kéken sóhajt a hajnal az öbölben. A bordóra mart uszályokra kapaszkodó hullámokon a vizi nép sugárszőtte testű sellői siklanak, halaik, kagylóik, nyers, mállószagú idegen növényeik, síkos, szőrös bogaraik között. Dudál a szürkehasú vontató, a ruhagyár tornyának csúcsán lassan vásik a rubintos csillag. A véráldozatban megszülető eljövendő új ember. Ezt kapd ki!
Nyúlánk, imbolygó piros daruk vasdrótra vont karmai marnak a keleti vasércbe és szórják barna füstbe festve a vagonokba. Maradnak nyersen, nehezen a sínre ragadva, húzza őket a villamos mozdony a poros, lihegő fák között, a százlábú híd alatt,el a Szent László híd ölelte patak mellett, megkerülve otthonát az idevert, sodort, reménybe, fagyba, hitbe öltözött munkássá emelt, kalapált, forrasztott, kohóban újraolvasztott, vasszoborrá hegesztett tömeg, a lassú Vasmű úti szélben bókoló fák alatt haladó forradalmár nép városát, elkerülve a könyvesboltot, ahol csehtamás profilban leste moldovát, és csinos értelmiségi lányok elégítették ki a dolgozó nép igényeit. Tupa és a Nagy Gájsz, még a Repi is itt vásárolt lemezt és könyveket, ha körbeterítette a várost Roll jégkrémmel, meg a cipőbolt mellett a Napsugár presszót, ahol Doki és Ráró nyílvánosan kergetett törpéket az asztal alatt.
A Duna-parti lépcsőkre piros olajfesékkel mázolták rá, Szibéria működik. Akkor röhögött mindenki, később már nem.
Persze most hiába lesem a Fórumon válaszaid, ismeretlen maradsz, míg csak meg nem halok, akkor helyettem te mész majd az ígéret földjére.
A kéken sóhajtó hajnalba zárva ébredsz, fázva, nedvesen, nem szereted a folyó szagát. Szétvetett lábadon a barna kordbársonyon agyagos lösz piszka, a bokrok között bukdácsolva érkeztél, a nedves fűben csúszkálva, lehánytad virágait a teremtésnek és kedves kockás ingedet. Sokat iszol, de inkább iszol, minthogy nőket szeress.
A világosság hármas szövetsége csalt ki mocskodból, mint a túlérett gyümölcs, erjedten pottyantál az illatos fűbe, és most gurulsz a lejtőn, kopik húsod, savanykás édes levet eresztesz, formátlanodsz, feketedsz, héjad, bőröd, húsod leválik, magod meztelenedik. Puha, nyers utódod a kemény burokba zárva, gyűrve, még aluszik, nem sejti zavarod.
Mosolyogva fogadnak a Nap, a Hold és a csillagok.
Hiába kereslek a Fórumon, ismeretlen ellentétem vagy, együtt írjuk szavaink, egy időben, egy pillanatban ugyanazokat, te, mégsem én vagyok.
Vörös erek rácsa mögül lesed ébredő valóságodat. Mint elektromosságfonalak szövik át szemed, pirosan, rezdül bennük lelked és múltad, akaratod, érzéseid, vágyaid. Csillagaid sugarai át meg átszövik lelked, abból vagy, tehetnél ellenük,szabadulhatnál hálójukból, véget vethetnél önmagadnak, ami vagy, a csillagok fényének szövete. Ám akkor új anyagba rendezik majd sugaraik, és te is közte leszel ama emlékeknek, amelyek egy új alak árnyai lesznek majd.
Új legenda, új harcos ének.
Bambán lóg kezed, kifordulva, ernyedt izmaid szürkén, vér nélkül, mint a víz színén lebegő levelek, közöttük a fehér kenyér, halott hal lesi a fénycsíkokat a fekete Duna hullámain, dinnyehéj, colás, sörös, traubisüvegek, közöttük lebegsz, félig süllyedve az örök folyamba, kábán, fatörzsek mellett úszva el te is, míg a part mellett fölgyült hordalékban fönn nem akadsz, az összegubancolódott ágak közé sodródva, fönn mosolygó szép kövér holdad, fejed körül a csillagok, hunyt szemmel, feketedő, puffadt bőröd alatt bomlik múló anyagod.
Mint a fehér kenyér ázol szét, foszlányaid sodorja messze a folyó, mint egykor szavaid, veti partra őket termékenyíteni, fákat, füvet, búzát, kórót növeszteni.
Mint vörös, izzó rács mögül lesed hajnalod. Mint egy kék színű dunnába süllyed a világ, mosollyal ébredve, locsogása az apró hullámoknak.
Béke, béke már! Legyen vége már!
Locsognak finom, kölyök hullámai az óriásnak, feketén vonul böhöm kígyó teste medrében feszülve, le a tengerig, kiterített tábla földek között, a régi, a régi hegyek között.
Mintha furcsa, villamos cellád nyílna, amiből nem menekülhetsz, csak kintről mutatják képeit neked, ami után nyúlhatsz, de meg nem kaphatod. Nem lehet tiéd a gyár, a hajó, a mozdony, a hidak, a város, a csatakos asztalok, a lépcsők, a bokrok, az öböl, a folyó, a csillagok.
Nem te vagy. Hiába nyúlsz, kiszáradt szádban hiába ömölnek a szavak mirigyeidből, nem, nyelved letapadva, ragadva, álomcsiriz tapasztja, fogja még, bénán fekszik, mint gutaütés után, nem mondhatod el senkinek.
Nem te vagy, hiába markolnád, birtokolnád, ölelnéd, feküdnél rá lihegve, fújtatva, combjai közé hiába préselnéd magad.
Nem te vagy, nem neked kell megragadnod őt. Ő van, fénye kinn, mint a szívedbe zárt iszonyatos ősöd, az öreg, benn, zenéjéd ha ismered, féled már, ismered, muzsikája csobban a hullámokban.
Ősöd öreg magvát hogy őrzöd, magadban, körötted pedig árnya. Csillagai. Közöttük te vagy a hordozó, és a megnyílvánított múlandó hús, te, aki nem vagy más, mint helyettes teste az örökkévalónak, aki előbb lett náladnál, bukott, részeges, málló értelmű, fáradt kamasz, anyátlan, folyópartra űzött, anya, nő, barát és hit nélkül, tudás nélkül, ügyetlen, ügy nélkül, szürke arccal, gyermeki ártatlan, izzadtan, szagosan, nyögve, hümmögve, te vagy a test, fiatal szőröd dús fészke a földből szakadó bogárseregnek.
Halott vagy.
Szemed előtt rácsa a végtelennek, hiába markolod, rázod, vasa tudatodba marva, ágyazva, falazva, hiába rázod fogad csikorgatva.
Ha te, nem engeded, hiába nyúlnál utána. Ha te nem engeded, hogy testedbe, lépedbe, tüdődbe, májadba, szívedbe, agyadba hatoljon a végtelen, hiába feszülsz neki akár izmosan, forradalomra gyúrva, harcosan, nem engedi magát. Át kell, hogy engedd a tested.
Te, kamaszként halva el, mint barátod, Doki, aki szabadulva, már nem talált helyet, csak egy kötél végén lengve bambán, a bokrok között, a vadszilvafára akasztva.
Még fel sem nőttél, még játszanál inkább, de árvaságod életre készít, inkább múlnál el hát, pedig te vagy az, János, téged szólít az Úr.
A folyó mellett, az öbölbe rogyva, testedbe eresztik mérgüket a hangyák, nedvüket a bogarak, a csigák nyála von csillogó burkot köréd, fölötted pörögnek az ezüst levelek A csontszínű fák között, a parti fövenyben bukva, holtan, ébredezve.
Fölötted pörögnek az ezüst levelek, a Nap fehér korongja, ölelnek földig nyúló lángjai.
Kilesve agyad hubertusszagú kocsonyájából, más értelmet nyer, a tisztaság, a különállóság, meredt testeden véred árama szalad, szerteágazó ereidben futva, víve erőt, energiát, szíved újra ver, fáradtan bár, mintha egy száraz blues utolsó hagjai lennél, de azért lassan könyöködre támaszkodsz, fejed lóg szürke nyakadon, alattad piszok, a messzire került apró életek, üvegdarabok, csikkek, halpikkelyek, kitüntetések, húscafatok, az evangélium első oldala, az utolsó mozielőadás, a tejút, a folyó alja, ahová ülepedett sorsod, városod sorsa, a télikert minden szemete, fölkapod busa fejed, egy maszatos tincs a szád sarkába ragadt, íze a tegnapi szenny, kóvályogsz. Körbeölel a folyó, sodorja a fákat, a kikötőt, a a darukat, a vörös csillagot, előre nyújtod a kezed, mint az állat négykézlábra nyomod magad, farzsebedből átázott cigaretta potyog, lassan eszmélsz, nekidőlsz az egyik fának.
Lassan eszmélsz, letörlöd homlokodról a hideg izzadtságot.
Sóhajtasz. Túlélted saját halálod. Kiválasztottak.
Elindulhatsz