Elcsillagzott már a sihe-suha
seténkedő éjszaka, piszkosak az
összegyűrt sziklaálmok.
Medvék görgetik haza az ón
kukákot.

Középen állok.

Körülöttem virágzok, bomlanak szavaim.
Cseppen hegyükön a túlcsordult élet,
mint az ambrosia és mint a méreg..

Csuklómra gyűrődtek a koszos évek.
Az Amazonas erdői korhadnak ereimben,
szívemben lobognak a halálos komolyságban
mosolygó busman táncok.

Mint két szemöldököm között a ráncok
fonódnak mederré mások élő mondatai.
Bennük folyóvá válhatok.
Nincsen igaz szó, nincsen ige, gondolat ébredő lélek nélkül.

Isten a halott testben, mint a virágban a dagadt méhek,
éppen úgy boldog.