Ken Kesey

Olyas valakitől idézek, akinek nem sok köze van a témához. Azaz...az a megjelenés, amiben Evola egzisztált, nem nagyon érthette, hogy miről is lehet itt szó, bár a jelenséget ismerve láthatta azt, hogy a vaskor igérete, a komformán totaliárius demokrácia, amely mindenre rányalta bélyegét, kitermeli automatikusan önmaga válságát.
"De, hogy a legjellegzetesebb példát ragadjuk meg, Amerikát, illetve részben Angliát kell megvizsgálni. Amerikában az új generáció szellemi traumájának és lázadásnak jelenségei már átláthatókká váltak. Az úgynevezett beat generationre utalok itt: a beatekre vagy beatnikekre, vagy egy más változatukban a hipszterekre, akiket másutt már említettem. Ezek egyfajta anarchikus, társadalomellenes egzisztencializmus képviselői voltak, ez az egzisztencializmus azonban kezdettől fogva inkább gyakorlati, mint szellemi jellegű volt (noha néhány csekély jelentőségű irodalmi alkotás is született). E sorok írásakor a mozgalom divatja, virágkora már elmúlt: vagy teljesen letűnt a színről, vagy széttöredezett. Mindazonáltal mint a jelenkori „kultúra” kórtünete, jelentőségét megőrizte; joggal számíthatunk rá, hogy amíg ez a kultúra fennmarad, hasonló megnyilatkozások   ha más formában s más elnevezésekkel is   újra fel fognak bukkanni. Ugyanakkor mivel az egész jelenkori rendszer korlátoltságát, sőt teljes képtelenségét az amerikai társadalom képviseli leginkább, itt a beat-ek lázadási formái paradigmatikus jelleget öltöttek, amelyeket az imént, főként Itáliával kapcsolatban említett bamba nemzedék megnyilatkozásaival természetesen nem helyezhetünk egy szintre. Nézőpontunkból néhány probléma rövid vizsgálatának ebben az összefüggésben van létjogosultsága. Tudniillik   szemben a pszichiáterek, a pszichoanalisták, a „szociális gondozók” vélekedésével   osztjuk néhány beatnek azt a nézetét, miszerint, a jelenkori „társadalmakban” s „kultúrákban”, s kiváltképp az amerikaiban, kizárólag a lázadó, a nem alkalmazkodó, az aszociális ember számít egészségesnek. Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében „abnormálisnak” látszó a „normális”, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol. Szó sem lehet róla, hogy egyetértsünk azokkal, akik ezt a típust   neurotikusnak bélyegezve   „gyógyító nevelésnek” akarják alávetni, hogy „vissza-szerezzék” a „társadalomnak”. Mindezt a pszichoanalista Robert Linder is képes volt elismerni. Ezen túlmenően azonban e helyütt minket az az ember érdekel, akit „jobboldali anarchistának” lehetne nevezni. Látni fogjuk a távolságot, amely ezt a típust a beatek és hipszterek nonkonformizmusán átderengő deviatív irányulástól szinte minden esetben elválasztja.A beatek lázadásának kiindulási pontja, alaphelyzete nyilvánvaló. Vádolják a rendszert, amely jóllehet nem mutat „totalitárius” politikai formát,  az életet elnyomja, a személyiséget megnyomorítja. Ehhez társul a jövő létbizonytalansága, mert   mint mondják   egy esetleges atomháború kilátásai miatt az egész emberiség léte vált kérdésessé (hozzá kell tenni, hogy az ilyen jellegű felvetések, egyfajta végítéletszerű értelmezésben, túlzóak). Ám mindenekelőtt a szellemi halál veszélyét érzik, ami a fennálló, sokszorosan függővé tevő rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen velejárója. Amerika „rohadó ország, burjánzó rák minden sejtjében”; „passzivitás (konformizmus), szorongás, unalom: az amerikai álom”   mondják. Ebben a légkörben teljes a gyökértelenség, az egyén elveszett atom a „magányos tömegben”: „a társadalom egy frázis, semmitmondó kifejezés”. A tradicionális értékek elvesztek, az új mítoszok lelepleződtek, s ez a „mítoszvesztés” szertefoszlat minden új reményt: „szabadság, szociális forradalom, béke   valamennyi álszent hazugság”. „Az elidegenedés megszokott állapot”   szól a fenyegető helyzetjelentés."

Mint akárhány a tradíció nagyágyúi közül, Evola is téved pár dologban.
Az egyik legjellegzetesebb manír, amit rákennek az őshagyományra az, hogy a hierarchia az Eredetből való, és ez, mint fent átizzítja a létezés minden szintjét.
Nincsen fent és nincsen lent: van az Örökkévalóság, annak a  Tudatnak az állapota, amely a Minden  Istenben éli át magát a legintenzívebb jelenlétben .
Nos, nincsen a létezésnek olyan helyzete, amelyben az ne lenne isteni.
Ezért sincsen a beavatásnak olyan elvi feltétele, amely bárminemű előképzettséget igényelne, és mert a beavatás nem kötelékeket csomóz meg, hanem old fel, a szabadság állapota nincsen éber állapotban semmilyen hierarchiában.
Az a bárhol való megnyilatkozási képesség, amely egyedül Isten sajátja, hiszen semmilyen minőségi feltétele nincsen, más nevén a kegyelem állapota átvilágít minden tudat állapotot.
A tradíció legnagyobb tévedése viszont az, hogy olyan minőségi romlásról beszél, amit az őshagyományban korszakok néven illettek, kezdve az aranykortól a most átélhető vaskorig, ám nincsenek ilyen korszakok, mert az ember isteni állapota semmiben sem változott, másrészt pedig a korszakok megélése olyan személyes élmény, amely nem az emberi társadalmak , hanem mikrokozmoszok ragyogó valósága.
Semmiben sem romlottabb korunk, mint az ezt megelőzőek, és semmiben sem teljesebb az emberi lélek állapotát, annak a szellemi impulzusukat befogadni és azokat feldolgozni képes aktivitását illetően.
És nincsen olyan helye a világnak, ahol ne nyilatkozhatna meg az az üdvtörténet, ami végül is nem is történet....hanem az, amiben már nem vet árnyékot a Nap.
Nem tudom, hogy találó e, de a művészet, amely a a pap és a király mellett a mágusi képesség a háromságban, amely által az ember, mint egység megnyilatkozik, soha nem tesz hozzá a valósághoz.
Éppenséggel a művészet lényege az illúzió szétoszlatása.
A festő nem ráfesti a valóságra egyéni látásmódját, hanem az Egység azonosságában ébredve fel, az alkotó folyamatban kitakar, elvon, akár a zen szerzetese a kalligráfiában, akár a keleti kereszténység révült festői az ikon imádságában.
Éppen így, az a feszültség, amely az ébredező lélek és a kábaság állapotának rendje között ívet von megrogyaszthatja azt az egzisztenciát, amely soha nem fog felkészülni erre az eseményre, összetöri, mert felébredése önmaga Istenben való ébersége, és ez már szükségtelenné teszi azt, amit a tradíció oly nagyra értékel: a hierarchikus rendet. A Rendet.
Nincsen szükség tanításra ettől fogva, csakis kinyilatkoztatásra, amelyben nem csak a dialaktikus rögeszmék nem érvényesek ezen túl, hanem az ebből való visszatérés lehetőségeiről való tanítás, a tradíció sem.
Egyedül marad ember Istennel, és ezt túl éli, avagy sem, egyetlen pillanat ebben az időtlenségben überel minden könyvét a bölcsességnek, viszont az embert, aki megmártózik ebben a lehetőségben alkotásra insipirálja, azaz gyakorlatilag hozzátesz ehhez a bölcsességhez.
Amennyiben az ember a bölcsességtanokon túl nem keres, így jutva el a legizgalmasabb műalkotás igényéhez, magához az evangéliumhoz.
A beatnikek becsempészték a lázadásnak azt a formáját az Univerzum ezen szegletébe, amely nem képes ugyan meghaladni a lét általunk megélhető szintjét, de kiforrottsága permanens együtthatója lett a valóságunknak, így beleszőtte a maga tanítását. Komfort érzetünk elengedthetetlen  része lett az az örök nyelvkiöltős válasz, amely megbontja a hagyomány és a világbirodalom rendjét egyaránt.
Ma minden kísérlete a konzervativizmusnak totális kudarcba fullad, mert a mocskosok, azaz a beatnikek kiszakítottak egy darabot abból a ködből,amely az emberi szívet eddig körbefonta, és megakadályozta azt a kölcsönös impulzuscserét, amely a mikrokozmosz istenisége és az Egyetemes Mindenség között magának  a szakralitásnak a falai által gátolva volt.
A  beatnikek életfeladata csakúgy jelentős, mint minden romboló erőé, amely a fennálló rendet morzsolná szét, azóta, hogy az ember templomokat emel Isten Szent Ege alá.
Így Ken Kesey is, aki ebbe a Közös Égbe hajította a maga Könyvét, hogy vegyük, megmérjük, és felismerjük magunkat általa.