Állad alatt a temetők illata,
hűvös cseppekben a verejtéked.
Százszor váltottál már ruhát,
vetkőztél és újra növesztetted,
mint a kígyó, tested, a mulandó létet.
Így szeretlek.
Ha nem leszel, nem kereslek tovább,
de minden hajnal a te dalodra ébred,
és a hídon a szél örvénye ölel körbe.
Karod, combod fonja rám magát,
csókod minden forrásban ott forr,
mindenben elvarázsol a te
örök léted.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.