Nyikorog a korhadt rötyiajtó, Isten  morogva kiaraszol. Slattyog a
sárban, papucsa alatt ropog a lábnyomokba fagyott jéghártya.
Kapaszkodik a gang rozsdás oszlopába, kutyája ugri-bugrizik, bizalma
törhetetlen erény, belenyal a szagfergetegbe. Arrébb a Kötélverő utca
réme pókokat csapkod. Csönd csöpörész. Eső van. Baszkikám, belehomorulok a
transzcendens görbületbe. Így elég gyorsan odaérek, ahol éppen vagyok ma.
Ó, andalító, lomha szerelem!
Lusta, mint az úti mocsok, ami a bakancsomra tapad.
Emlékeim  dúsítják az agyagot.
Gyönyörű vagy, mint aki mindent otthagyott.
Csörömpöl szeretet nélkül minden fakó, rozsdás gondolat.
Gyönyörű vagy, mint a köd, amely a színtelenségből minden árnyalatot
kifejt, akár csak  szent könyvekből bolond az igazat.
Mi lenne, ha nem érdekelne minket ez a zaklatott átalakulás?

Lenn, a hegy tövében a síneken, a szíveken át
ugyanaz a szerelvény szalad, minden állomása
nem, nem, nem, és igen.