Kanyargós a havas út, a láthatatlan élet.
A vándor megáll, kémleli testvéreit, a ködbe kiált.
Hol bujkálnak hát azok, akik soha, ahonnan
űzve lettek, vissza nem térnek?
Ó, hol vagytok ti, nemes barátaim,
istenei az istentelen létnek?
Kiket nem igéz a kódolt üdv!
Szívetek szabad lobogása
itt és most találta meg  fagyos bokrok között a teljességet!
Sem törvény, hagyomány nem kötöz,
nincsen lelketek, ti vagytok maga az élő lélek!
Ó, hol vagytok igaz barátaim, testvéreim, szerelmeim?
Tündérek,ördögök, táncosai az új világmindenségnek!
Az első taktust húztátok, aminek csengését
bűnnek tompítja most is a despota enyészet.
Ó, istenek, akik harcolnak sors és világerő ellen,
akiknek nem törvény az, amit a központi magerő üzen!
Ó, hol vagytok, ti, szellővel és szélvésszel foszló, száguldó, alakuló boldog lények?
Nektek nem kell a standart stabilitás, a statika!
Kell az állandó változás, és bőgve , üvöltve, kacagva múltok el, hogy
új alakban ébredjetek minden versszak után,
amit e ballada táncol el, és elszaval.
Ti akik büdösek és illatosak vagytok,
morrogva zabáltok, és könnyű ajakkal
csókoljátok egymás szívébe lágy és  léha, gyilkos szerelmetek?
Ó, hol vagytok, kamasz vigyorú bölcsek?
Ó, hol vagytok lázas homlokkal embert ébresztő költők,
papjai a láthatatlan élet reményének?
A sziporkázó havon megcsillan a tekintet, minden kristályban ugyanaz a lélek.
Ugyanaz az ének.
Ugyanazok az ének.
Így múlnak az évek, a kanyargós havas úton a
láthatatlan élet.