Mosolyherceg

 1.

Fölugrott rám a macska, fektemben vígan hortyogok.

Felül lélegzetem kavarog, szabadsághéját feszíti a gyöngy,

kosz köré nőtt tükörfényű gömb, ragyog vissza ezer csodát,

bankót, gnózist, hagyományt, a kimosott zoknit a

szárítón, alatta a szar, ezt a parkettán bőszen kaparászva, a vak

cirmos alkotta meg.

2.

Tettek, szavak nélkül, árnytalan a sötétben, gömbölyűn, mint a vad gyümölcs, összehúzva

testté a mag körül.

Cukrom a semmirevalóság üdve, mit kárhoztat ezer fürge, bértapsos ürge,

3.

én vígan rombolok, mert erre szerződtetett az én istenem. Bér nélkül, csak a kedvre csaptam markába,  úgy csattant csak,

mint ha beleköpött volna a büszke arcból,én pedig nyekegtem,

mint a marha, mennyivel jobban fizetett volna, ha csoportba olvadok, és egyen mosolyra húzom a szám én is.

Kényelmetlen, ha nem emelek újabb réteget a gátra, és ha rést találok tágítom, és röhögve számítok az omlásra, hogy a folyó, ami összetömörödött bontsa le, iszappá eméssze, és építse új alakká.

Az indaként kanyargó Időben érnek korszakok, és velük napjaim, íme, velük egy.
Én egy világtörténelem vagyok, és ami azóta sercent, hogy az Ige tárgyat alkotott, teremtett termet ahol Mindenhatóként harsogott, terve velem ébredt, vele Egy vagyok, ám önmagamnál kevesebb. Mert nem önmaga képére teremt, hogy ismételjem meg, hanem hogy meghaladjam mindazt, ami eddig lett. Nem ismételni születtem meg újra minden okot, hogy gyöngyként pörgethessem és idézhessem ugyanazokat a szavakat és imákat, ami gátat emel.

4.
Vagyok, rombolok, és a gáttal együtt süllyedek el.