Megakad az Idő Önmagában, mint a tüske.

                                      Fúrja magát az Örökbe, süpped, tér vissza

így kezdetéhez, Térré teremtve, ami nincs.

 Udvarunkra szétreccsenő száraz magok hullanak.

A puszta, keményre taposott földön, hol az állatok bókolva ballagnak

kifelé az égi rétre, oldalukkal egymásnak dőlve, orrukkal  törückölve, bökölődve száraz

szarvukkal, hol az erek a Nap erejét gyűjtik, és hegyükön valóban ott csillámlik a világszikra, ott a fa az udvaron, barna kérgén milljom bogár kaparász, hangyaországok bújnak repedéseibe, és lombja közül a ház elé hullik a megrepedt mag, isten magja, új világ.

A  lányok mezítelen talpa itt surran a vízért szaladva, és szoknyájuk alatt buzogva vibrál forró ölük.
 

Középen

a Nap alatt, pávakakas

farkán csillog tizenkettő virág,

akik önmaguk körében pörgő istenek,  zárva fényük gyűrűjükben, hogy  legyenek,

 ám a

páva sincs.....

Terembura alá búva, hol alakul a kezdet,dunna alatt,  a kettőből egy.