Az Unicornisnak is szőrös a töke

Hajlom arra, hogy meginogjak,

ellent mondjak önmagamnak, magamból

Istent faragjak, mögém settenkedkedtek az ősök árnyai. Sóhajtoznak, fáradtan nyögnek,  szavaimat, szavazatomat és szívemet akarják, hogy higgyek, ezért félrelöknek.
Citerámon nyúlláb pendül,  fürge róka kergül a bokrok alján, beregiztem hozzád, drágaságom, édesem, csillagom, virágom!
Bejelentkezem minden reggel, mit lebontottam éjjel, újrafonom sóhajtozva,

nem kell nekem pejote, se galóca, fönn a kapun ott a mondat, ismerd meg ön magad, ha

lángolva feszül a szemed a csatornában, hová szorult kis fejed, és fulladsz a nyálkás hüvelyben, szellemszikrád gügye slágereket dudorász. Majd Saturnus megütögeti a hátad, ha böfizned kell, kis szaros.
Meghalt a madarász-

   -megismernélek. Sokáig

  hittem, hogy szörnyeteg vagy, szemedben

csak figyelem és szomorúság,

soha nem értettelek  meg.
És most annyi okos tanít megismerni téged!
És már nincsen Tan, ami megmagyaráz.
Ki merészel új szavakat kimondani végre? Megunt tanítások helyett ki pattint az Égbe azt szakasztó Igazat? Nem egymással ellentétes hazugságokat, hanem pusztító fegyvert pörgető táncot, láncot roppantó varázslatot, sasok vijjogásán sikló  villámot, ami széthasítja a szívem?

Népek és emberek nélküli üres tartományban, a láva fehér hamujában rezdül a szél nyoma. Itt alakul a sűrű, nincstelen Időben a lét új otthona.
Tér nélküli mozdulatlan, óriás testében a Káosznak világok emlékei cikáznak egymásnak feszülve,  mint a harangütés zúgó hangjai.

Kinn a viharban oldódik Promontor szikláiról a penész-ahol vagyok, ott vagy te is velem, Istenszörnyetegem !