I.

A Halál beköszön:"Csókolom, a a virágokat szeretném meglocsolni!"

Lenge öntudattal, mintegy a napkitörésre készen spárgázott a motor mellett.Egy bolond mondattal együtt bukott el, amitől vigyorogva egy pillanatra eloldódott a szabálytól. "Te biszexuális félcigány körbebevágott grizzly!" Nem gondolkozott, szelíden mosolygott, az a pillanat volt, amikor egységbe von elmúltakat a lüktető jelen. A növekvő kicsi pocsolyában visszatükröződött vérszínnel a mindenség, a pörgő kerék köpködte a sárdarabokat. A zöldes pamut ronggyá szakadt a bal karján,ahogy végigsodródott a szutykos aszfalton, nekicsapódott egy üveges konténernek, arcán egy helyütt cserép tépte le a fehéren, szépségesen villogó csontig  a pofa bőrét.  Jobb karjával igyekezett támaszkodni, megtartani magát , orrából és szájából ömlött a véres váladék, révületben bambult, jól esett neki ez az elmúlás előtti állapot. Várta őt a kicsit gügye Jáspis néni, akivel megkötötte volna a hivatásos baszogatók által követelt havi biztosítást, örült, mert a hamiskásan mosolygó főnöksereg, mint megannyi cilinderes csimpánz, amint szivaroznak, és idétlenül lapozgatják a The Times-t, azzal a hebehurgya, vicsorgó röhögéssel, és sikoltozással, amivel felhívják magukra a figyelmet, nos végül is elégedettek lehetnek, nyomatta nekik a bevételt, amiből ő nem hogy morzsákat, a szagát sem kapta vissza nagyon.

Szédült, mellkasában bugyborogtak a szavak, együtt a lélegzetvétellel szakadt föl benne a kimodható, amit még megtudott fogalmazni, széthasadt lábában az erek máltak le  a hűlő húsról,  előre rogyva hallotta még a jajveszékelést, ami közeledett hozzá, és lustán, elégedetten elheveredett, használhatatlanná töredezett végtagjait hagyta zuhanni, elnyúlni, eltöprengett azon, hogy az eladott sorsjegyek valamint a kötelező biztosításai talán megmentik attól, hogy levegyék a járatról. Bánta volna, hiszen szép kis jatt volt benne, és szerették a lakói, mert pontos , intelligens és készséges volt. A pár pszichopata, akit a szegénység vagy a jólét, a tudatlanság vagy hat diploma tett beteggé kezelhető állatokként csillogtatták öntudatukat, lassan megértették, hogy nem ő írja nekik a leveleket, ő csak hozza.

Holnap korán kel,mert megjönnek a segélyek, megint ott tolonganak a hajléktalanok, a munkátlan anyák és a cigányok körülötte, röhögcsélnek, míg  kézből kézbe nem megy át a közös, amiből azután a nagyáruház beszippantja a javát, olcsóságával termelve egyre nagyobb drágaságot. Gondolatai percekig táncoltak körülötte, miközben testét letakarták, felfigyelt arra, és mintha zongorán  kalimpálná végig többször ugyanazt a futamot, hogy a szavak nem belőle jönnek, kereste a nyelvét, a torkát, fogait, nemlétező nyelvével igyekezett végigtapogatni a szájüregét, fönt a szájpadlásán rátapasztani arra a kicsi dudorra, amiről sokáig azt hitte, hogy daganat, de nem akart róla szólni az asszonynak, másra kellett az erő, szóval nem találta a szólás képességét, vagyis amit annak hitt, mégis körüllengték ugyanazok a szavak, és mint amikor az erdőben sétálgatott, a derengő pirkadtaban a színek, éppen úgy olvadt eggyé a környezete, nem testeket látott, a házak, a járda,  a konténerek körvonalai átolvadtak, egymásba tüntek, viszont fölfedezett más társakat. Nem lepődött meg, minden pillanatában vele égtek ezek az arcok, nem hitte volna, hogy megérintheti, fölfoghatja egyáltalán érzékelheti majd őket. Ott táncoltak körülötte otromba és fennséges gondolatai millió formában és változatban tükrözve saját szellemarcát, amiben ott dudorodtak és éktelenkedtek más ábrázatok, gyűlölt apja vérszínű fátyolban, mint egy ostobán duzzadó könnyzacskó, felesége nyamvadt vámpírként, a gyermekei árnyéka idétlen és torzó gnómokként, már porként is harmincszor gyümölccsé  vált talán, anyja most fájdalmas nyáladzó mezítelen koponyaként keringte körbe, minden alak, szerelmes, barát, ellenség átszőve mind, mintha újrafestett karikatúrája lett volna, akár a kerge hollandust ihlető túlvilág föltárta kimarjult élete minden  tüzét és vágyait, megütődve, döbbenettel bámult az éktelen pokolvilágra, amiben a szépség hiánya olyan lüktető sóvárgásként nyilallt, szomjként, vagy az égő herezacskóban duzzadó golyókat feszítő férfiúi akaratként hasonlatos fájdalomként. Ám kielégületlen maradt, mert hiányzott valódi szeretete, hiányzott valódi ölelése, minden látomása önmagába zárt képei voltak csupán, és amikor megszólalt, a hidegség ökle szorította magába, árnyai habogtak, nem ő, nem volt ő, csak képek sorozata, fájdalmas, gyönyörű, mégis iszonytató hologrammokként keringték körbe, ezzel testet festve néki, megannyi változatban örjöngve kavarták sosának színeit, apja nem apja volt, felesége nem felesége, gyermekei nem gyermekei,  szerelmei nem szerelmei, barátai nem barátai, ellenségei nem ellenségei. Akiket szeretett vagy gyűlölt valószerűtlenségben lopóztak minden egyes ritmusára közelebb annak a maradék létmagnak, amely, mint tojásban dobogó fióka szíve, szabadulásra várt, csőrével kimarni az utat, és fényes szárnyait kibontani, hogy uralkodója legyen égnek és földnek. De most! Nem volt igaz, amibe belenyúlhatott volna, mint hegymászó a kötél hurkába, amit szeretett vagy gyűlölt nem az volt, amiből lett, amivé lett, ami lehetett volna.

II.

Amelyben jókat nevetünk azon, hogy már megint a Szent Mágiával főzik nekünk a granadirmarsot

A fehér gubancba csomagolt kölyök cuppogva somolygott álmában a takaró alatt, abban a nyugodt melegségben, ami nem volt ugyan a hús házában lakó szépséges álma, amikor összecsatolva minden ős vérével, ami buzog az anyában, táplálék neki, és mossa át annyi élet álma, csillagokból lopott szavakkal, erejével a világ isteneinek, ezeken csüng, mint lélek a mikrokozmosz legközepén, mintha mindennek függvénye lenne, de mégis ő érte, sőt belőle van, előbb lett hiszen anyjánál, apjánál, ő a mag, és ki tudja vándorként, milyen ősvilágok emlékeivel érkezett ide, most építve újra megelelőlegzett tapasztalatainak tervrajzán az ideák világából sűrítve anyaggá életét, milyen korból csöppent, mint az olvadt arany a hóba, ahogy hűlt-melegített élettelenséget elevenné. Ki tudja milyen szervezet újra és újra felépülő és megelevenedő tagjai így együtt, ahogy orrukat csípi a jóságosan fehér hózivatar, amint a kisváros utcáit hármasban róják, anya hosszú zöld kabátban, magas szárú, csokoládébarna, pihebéléses dunyhameleg cipőben, hogy örökké fagyos lábait ójja a kinti hidegtől, fekete kesztyűs, a csonbillentyűkön kecsessé edzett ujjait a mamlasz és böhönye apa húsos, mezítelen mancsába rejtve, amaz tengerkék pokróckabátja befödte mindhármójuk életét, belőle lett a tél, a fehérség hideg halálával, és karácsonyi születésével együtt, és vonszolta, támogatta őket a buckákon át. a kisvárosban, ahol valamikor cipőket gyártott a munkáslétbe boldogan belebambult, azután otrombán felriasztott hétezer, maguk sem tudták miért pont ide zötyögtek le a kis teherautóba gyömöszölt minden hacukával egyetemben, azután a csöndben lassan megértették, ilyen magányos gyönyörűséges szentháromságos együttlét nem lehetetett, csak a Lenin utcában akkor és ott, a fagy fésüjével lecsupaszított gesztenyefák alatt bandukolva, föl a gátra a Tiszára csodálkozni, az utcai lámpák alatt kódorogni, a késő estében olyan jóságos volt a messzi nyár ölelésétől távoli hideg.

Gyökerekként fonódtak egymásra az ujjaik, egymást szorítva, a másik erejét szíva, gyötörve, emelve, húzva, feszítve, ropogtatva, görcsösen egymásnak létezve. Az egek alatti idő minden pillanata olyan pontossággal volt kimérve nékik, amelyből nem maradhatott jussa másnak, mint ahogy a sixtusi teremtés végtelenje is szigorú kövek határát viseli nyűgként, és hiába az a horizont, amelyben akár milliárd fényévekre helyezi önmagán kívül azt a gyújtópontot, azaz önmagát, sohasem lesz közelebb annál, ami törpepicinnyé zsugorítva saját szívének rejtekében kucorodik. Ha van kereszthordása a másiknak, úgy ők viselték gonddal és értetlen egymásét, a test betegségét a férfi, az ő lelki gyötrelmét az asszony.

Pokoljárásuk csodálatos ékköveként, mintha földíszitették volna őket a szépség és jóság gyönyörű ajándékaival, rájuk talált a két gyermek, őket választva szülő párnak, minden terhét előre látva, és majd feledve sorsuk,  útjuk fenségét és egyszerűségét, e két testből gyüjtött vérrel,abban e világ kezdete óta halmozott örökséggel építsenek személyiséget, és otthonuk falát a két család totálisan egymás ellenében font fonalakból szőtt szőnyegei fedték, mindenben csak az ellentétet tapasztalva, soha megnyugvást. Hogyha két pólusa a világegyetemnek, amely ugyan együtt nemzi a mindenséget összeforrna, olyanná lenne, mint ennek a két embernek a szövetsége ,soha nem oldódva fel a másikban, de a másikért lenni.

III.

               Miért is fínom a bodzaszörp?

Magunkra venni a másik fájdalmát mégsem egyenlő a kereszthordással, csak azt az egyensúlyt keressük, amit kibillentett annak az érintése, aki nem tűri meg az egyedülvaló despota csillagokat ráncigáló uralmát.

Maga alá gyűrve a gyengeség kiszolgáltatottá tesz a ,másik szeretetének, és a tehetetlenség, hogy rágni sem bírsz, mert húsod szöveteit rápaszírozza a romló csontokra a görcs démona elvárod, hogy falatkákat készítsen neked a másik, mert másképpen nem tudsz enni, minduntalan eltáncol fejed a szád elé emelt ételtől, és éhen vesznél, ha nem lenne valaki, aki kis katonákat készít, mert azokat nehezen begyürkészed. Hogy pihenni tudj, valakinek tartani kell a fejed, mert az izzadságtól csurom párnán ide-oda táncikál az a fránya okos fejecske, húzza, vonja a csuklyásizom görcse, hétrétbe görnyeszti egész tehetetlen tested, ropogtathja bordáid és már sérült gerinced, nincsen nyugovásod, kell a keze, ereje, de nélküle sem vele nincsen nyugovásod. Szereted az ő nyomorát a sajátod mellett, és kályhaforró testét a zimankós éjszakákon, belebújni, hónaalja gödrébe igazodni. Ha jól vagy,táncolsz neki, amit senkinek sem táncoltál még, esetlen, ám édes mozdulatokkal, keleti hercegnőket idézve, akik éppen most tanulnak boxolni.A másik baját nem imered, csak tapasztalhatod kisugárzását, amely mindenkit eltaszított, és a magányra ítélt hőbörödöttet csak te segíthetted magára találni.

Néha álmodtok, amikor cipel magával a csabai buszhoz az álmélkodó tömegen át, hogy az aktuális mindenttudó kuruzsló megmentsen a fájdalomtól.

A végső érv az összekapcsolódásra mégsem az, hogy ő cipel téged, hanem az , hogy cipelhet!

Azok a sorserők, amelyek kisimulva igazgatják utunk, megduzzadnak, kényszerré válnak, nem szolgálnak tovább, hanem uralkodnak felettünk, nem együttműködésre várnak, hanem megalázkodásra, nem a szabadság terme, hanem a bárgyú szolgaság ketrece hálójuk, és ki tudja felsorolni az okok és okozatok rengetegében mely volt az első. saját használatú labirintusainkban egymás zsákutcáiként evickélünk, foszló fonalaink már nem vezetnek, ám hiába is vagyunk üötközőpontjai a másiknak, és amaz nekünk, ezzel jelzi útunk hiábavalóságát, és utunk nem marad meddő soha. Hogyan válik a rossz az örökkévaló jóság részévé, vagy lett belőle, mint ama Pokol, hol Dante gúvadt szemekkel leste önnön tapasztalatainka lenyomatait, hogy majd végül áthatolva ideáin az őrületnek eljuthasson a legmélyebb válaszig, akiből ered mindez, saját jégbe fagyott magelvéig, hogy a Szörnyetegen keresztülhatolva, hogy Saturnust nevezik sokan a borzalom kapujának, ugyanúgy kapuja ám ő: az üdvösség lehetőségének is.

Most, hogy közeledik a standart karácsony, és mélyen elgondolkozunk majd mindenféle templomainban, nem, nem arra gondolok most, hogyan lett árucikké mégis a lélek, hanem a magasb nívóra, az ünnepi készülődésre, a valódi, jószagú, komfortos, de mégis cizellált szeretet ünnepre, amelyben őszintén lobog a szív, kapcsolódnak össze kezecskék és kezek, hív a mosoly, és ragyogó a szem. Talán kevesen értenék meg, hogy mindez közelebb áll mégis a Szörnyeteghez, aki nem Isten ellenfele ugyan, és Isten neki nem ellentéte ,de emennek, hogy úgymondjam Sátánunk felől nézve ő elllentéte amannak. Had magyarázzam meg! Istennek része a szörnyetegség legfenségesebbike, ám éppen ő az, aki a legdurvább páncélban védi magát önmaga istenisége ellen.

Nos, ama teher, amit képez magának két emberke a makrokozmoszban, hogy gurigázzanak ide-oda sorsuk szerint, nyílván, felemelő érzés, hiszen a másik fényességében ragyogva ismerjüök meg magunk. De mi van, ha valakiben olyan mély a sötétség, hogy elfedi önnön ragyogó napját?

                                                         IV.

A járdaszegélyre koppantott fő

Minden este úgy térni meg, hogy halálát kívánod annak, akit szeretsz, majd várni csönben arra, hogy elmúlnak vele rügyei is, hogy ismét egymagadban evickélhess nyákos, fülledt illatú kísérteteid között, akik úgy kapokodnak utánad, mint kislányka a nyalóka után, nos mindez nem kellemes. Ugyanakkor szüntelen vágyad és megérteni akarásod a fényesség iránt, áhitatod, mely olyan, mint a tenger, amely örökké nyaldossa a partot, mint szerelmes párja combjai között azt a kikötőt, hol végre beakaszthatja horgonyát, nos két világ között, a Pokol és az Ég fiának lenni egyszerre nem szerencsés vállalkozás. Viszont kikerülhetetlen. Néha elcsodálkozunk azon, hogy hasonló sorsú ügyfelei a végtelennek miért vesznek el, hiszen oly egyszerűen megmagyarázható és kimagyarázható az élet, ám valóban érthetővé csak akkor válik mindez, amikor már kifelé osonsz, az archeusban minden vihar elhal, a sárkány megöletik, a kard a gyökerekre vettetik, elfogy a barackbefőt, addig élvezheted hogy minden betegség gyógyírja a szeretet, és minden betegséget szeretet gyógyírja vesz körül, miként a balzsam, amiely kámforos illatával hűsíti a sebet, ám a gyilkos, szenvedélyes düh elől menekül mindenki.

Írhatnánk természetesen egy mesét, amelyben a szépség megszereti a szörnyeteget, ám a való világ látványától riadtan tér el az útból, és maga a kór riaszt barátot, társat, hogy végül a magányba kötözötten egyedül kelljen megvíni azt  a harcot, amit senki sem végezhet el helyetted. Ezért nem tapsolnak meg, nem köszöni meg neked senki, nem borulnak a nyakadba, és nem leszel divatos pólókon felirat, ellenben lehetőséget kapsz, hogy megvilágosodva egy olyan színvonal váltás katarzisát élhesd át, amiben feloldódik minden fájdalom, és ha igazolva nem is lesz minden hülyeséged, elfeledteti ezt az a lehetőség, hogy magának az Igazságnak a lehellete sokkal kívánatosabb lesz, mint a csók a leggyönyörűbb asszonytól.

Hogy ezt magadnak kell elintézned, világos. Csak mérsékelheted a külső hatásait, és ha bedőlsz, gyógyszert szedsz rá, vagy kezelteted magad, ezzel elvész a mulatság, viszont ha nem teszed meg, lehet, hogy kiirtod a családod. Ezzel a ténnyel szembesülnöd kell. Ha megoldást találsz, felismered az olvadó sziklák között az utad, és kilkhoraid, ha nem ,tébolyodottan megragadod  a fejszét.

Válaszd inkább az előbbi lehetőséget! Ezt az utat néhányan megtették előtted, és voltaképpen mindaddig veszélyes, amíg nem ismered fel, hogy neked éppen úgy végig kell battyognod az ösvénnyen, és ez bizony nem időtlenül sötétség tébolyba vezet. Nem baj, ha Isten felé közelítve hiszel is benne. Azaz hiszel az abszolútban, annak emberi mértékkel nem mérhető jóságában és szeretetében, ugyanakkor tisztában vagy azzal, hogy a legidiótább túlvilágnak is vége van valahol.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy életben is maradsz. Tudnod kell, hogy Lélek vagy. Ha ebben nem hiszel, akkor Istenben sem, azaz Isten hited tárgya csupán, és nem alanya.