A királyfi álma

Fehér bőrödön, finom, gömbölyű karodon, szép, gyümölcsillatú szádon ujjaim megtalálták a másikat, aki nem én vagyok. Szavaidba burkolóztam minden reggel, és úgy indultam el, imbolyogva a fáradtságtól, a hűvös árnyékú házak alatt borzongva, recsegő erkélyek alatt botladozva, málló szobrok között. Védelmedbe vettél, így nem hibázhattam, egyedül voltál, és én egyedül voltam, és íme kettőnkből egy lett.

Már harsogott a tömeg, botorkáltam a kemény derekú asszonyokat és a széles mellkasú férfiakat kerülgetve, a körúton kocsi csordák vonaglottak a felkelő Nap elől menekülve, sunyin toporogtak a büdös aszfalton, a fölszakadt csatornákból előmásztak a sebeiket markolászó, tetveikkel üzekedő, szétrágott agyú tébolyultak, árnyaink, váladékban hunyorgó, beszáradt szemükkel a célra, a falak tövére pislantva kúsztak, a járdához lapulva, téglákba kapaszkodva óvakodtak a bakancsoktól és tűsarkaktól rettegve, a mezítelen bőrbe, a fekete bőrbe számot tetováltak, a sötétség burka elnyelte a fényt, elveszett a hajnal. Köszöntöttük őt és megerőszakoltuk.

A vasdarabok védelmében, a poros leveleken bódult bogarak keresték a párolgó cseppeket, a barna vas alatt a sárga, nyirkos gazban, újságfoszlányokon átvándorolva, lábnyomokon átevickélve az apró nép vonul temetőibe. Repedezett sárban rozsdadarabok. Fogaskerekek és tengelyek félig eltemetetten, a korgó gyárban elfeledve a vas ígérete. Az anyag halálában, a haldokló molekulák, a megfagyott atomok, összeroppant töltések országában, egy istállóban elhullajtott fénycsöpp. Darabja a Mindenségnek, akit a pusztulás nem érint meg, aki nem pusztít és nem tesz rosszat, nincsen benne rossz indulat, nem kapaszkodik sem ide, sem oda, nincsen neki otthona, nem a birodalom gyermeke, de ő az ország királya.

A meleg esőben, a lassú vízben ázva, zöld pólóban és piros nadrágban sírt az árva, kócos hajában fűszálak, maszatos szája egyfolytában rágott, könnyel keverte a lekváros kenyeret. Anyja, szépséges asszony, Marija, édesapja görbe tanárember, néhai Jozef Steinmeister. Összességében minden népnek hordta áldását és terhét, nagyapja félig kun volt, félig pedig székely. Nagyanyja tót. Ott hullámzott ereiben, minden, ami eddig volt, minden meghalt álom, minden születő gyermek álma, minden álom csuda varázsa, minden nemzet, minden nemzedék sóhajtása. Ő hordozta az örökséget, az emberiségnek vad keresztjét nyögte, minden emberi bűn ott villogott körülötte. Virága volt a szenvedésnek.

Lehajtott fejjel sírt az árva, az ég sírt vele, könnyével keveredett az ég könnye. Maszatos arcába hullott piszkos, összetapadt szalmaszőke tincse, szája szélin morzsa csillogott.

A görbe vascsövek között, amikor végre minden elnyugodott , lefeküdt, hogy pihenjen a rozsdasáros fűben, fejét karjára hajtotta, egy kicsit szipogott, azután szépet álmodott.

Azt álmodta, hogy van egy lova, egy aranyszőrű táltos, és ez az ő lova. Ő a világszéli vándor, nincsen háza sem, otthona. Járta a nagy síkságokat, az égbenyúló hegyeket, megpihent a tenger partján, és ott énekelt is.

Az emberek között ismeretlen, a tudósoknak érthetetlen, a papoknak örökké eretnek. Lova patkójának nyomát csókolták és leköpték, őt senki meg nem ismerte. Az éjszakában, a kábító sötétben az ő tekintete volt a csillagok fénye. Ő volt az illatos hajnal gyermeke. A Nap hercege.

Táltos lován bejárt minden birodalmat, meghallgatta a szegények jaját, búját, vígasztalónak meghagyta az ígéretet.

Hol megjelent ragyogva, a királyok elhullottak jajongva, véres csatákban elestek.

Elmúltak a birodalmak, csöndesek maradtak a holtak, a lerombolt templomok helyére az ő nevébe emeltek más épületet. Új világ kerekedet, testvérek lettek az emberek.

Egyetlen szív dobban, egyetlen álom lángja lobban, italunk az ő szívének vére.

Ezt álmodta ő, az árva, és mosolygása, az álom simogatása könnyűvé tette testét.

Bogárkák, zöldek és kékek, csíkos darazsak és hangyák, dagadt pókok, százlábúak vigyázták álmot, amit a királyfi álmodott.

Rigók, verebek, szarkák és vörösbegyek, apró cinkék és fecskék, varjak, héják, hollók, csókák és a sas figyelte, amikor ő álmodott.

Tehenek, izmos lovak, kutyák és hegyi vad farkasok, disznók, vidrák, szarvasok, rókák, hiénák és antilopok, tigrisek, a gyönge bárány, és az oroszlán telepedett körbe, hogy vigyázzák az álmot.

És jött egy kislány, virágot keresett, hogy útja miért erre vezetett, senki nem mondja meg. A neve Magda. És így találta meg az árva herceget.