Letapadt szememre érmét rakott, és megsimogatta homlokom az est. Könnyű volt már minden, nem festett új alakot nekem a sötétség sem.  Számra homok pergett, az alkonyat ölében nyugodva,  mellkasomon birizgálta a kíváncsi szél a szőrszálakat. Csend volt, nyugalom, megszűnt minden izgalom, látomás, félelem, hit nélkül, esendőn feküdtem végre.

Sikerült megszabadulnom a múltamtól. Minden bűnömtől, minden álmomtól. Amikor elindultam, még háborgott bennem a buzgalom, hogy valami nagyot alkossak, a folyók áramlását követve hittem az utamat enyémnek. Agyagból téglákat formáltam, rovással karcoltam beléjük vallásom, kötődésem az  elpusztult városokhoz, templomokhoz, kicsinyke, fák közé bújt kalyibákhoz, hol szeretteim bújtak össze az áradás elől.

Romlásunk ellen évtizedekig harcoltak legnagyobbjaink. Kutatva a föld rejtette titkokat, az ég üzeneteit. Szigorú járomba fűzték a törvényt, nem lehetett kitérni előle, kötelességgé vált a létezés. Maga az élet szentsége olyan feladattá emelkedett, amely mindenen felül ért, nem voltak falak, ami akadályt jelenthetett volna a szakramentum előtt. A gyarlóságot körbefonta az aranyháló, és húzott magával mindenkit, menekíteni vágyva saját üdvösségünk, és az emberiségét. Az életet adó múlandóságból a gyilkos öröklétbe.

A tűz amit ébresztettek, mintha csiszolták volna a fényt izzító lencsévé az értelmet, átforrósította a falakat, és a kövek szétrepedtek.

A bensőkben lángoló üdvre vágyás elolvasztotta az isteneknek emelt szentélyeket, szobraik torzult, szétfolyt arccal rogytak össze.

Az áradás moraját a gyerekek hallották meg. Fölmenekültünk a hegyek közé, de a folyók és a tenger utánunk jöttek. A sasok éhesen keringtek a kimerült, egymástól elszakadt csapataink fölött, de nem támadtak ránk.

Míg el nem vonult a veszedelem, egyre kevesebben ugyan, de a borzalmas hittől egyre távolabb, szabadabban lélegezve kapaszkodtunk szikláinkba, és pihegve, csak a hűvös kövek szagában megnyugodva ébredtünk megint ember mivoltunkra. Én a földbe szerettem volna markolni megint, morzsolni a göröngyöket, izmaimat használni. Azok, akiket eltemettünk, foszló húsukból semmi nem kelt ki, csak a förtelem. A múlt templomai semmit nem adtak már. És a villám kegyetlenségével hatolt tudatunkig a felismerés: soha nem is volt múltunk.

Mindent a jelen pillanatból merítettünk, és hogy ne veszítsük el a világunk, azokat az árnyakat, amiket régi rajzokon örököltünk meg őseinkként felöltöztettük őket a mi tudásunk ruháiba.

Mi volt hát mégis itt a dolgunk? Lehoztuk a tüzet az istenektől! Megidéztük, fölemeltük magunkat addig, hogy megkaparinthassuk, ölünkbe nyaláboltuk, és kultúránkat beoltottuk vele. Ám független maradt tőlünk. Megismerhettük a tüzet, de nem válhattunk azzá.

Mi maradt mégis? Néhány jelentéktelen tárgy, piramisok a folyó mellett, fenn a hegyek között, keleten, és az óriások vízén túl. Elmorzsolja őket a homok, belepi az iszap, benövi a zöld mámorban sikoltó erdő. Reméljük nem találják meg őket. Minek? Hogy emlékezzenek ránk? Minek emlékezni, ha magunkat nem ismerjük? Mire emlékeznek? Önmagukra? Árnyakat keresnek saját izzó létezésük helyett? Sötétséget a szívükben ragyogó Nap képeként?

Mi lehoztuk a tüzet az istenektől. És eljő az idő, amikor megszületik az ember, aki magában őrizheti azt. Aki egy ezzel a tűzzel. Belőle születik meg majd az új nemzedék, az ő magjából fakad, akik hasonlóak az istenekhez. Hasonlóak azokhoz, és följebb lépnek náluk a Lét Trónusához vezető lépcsőkön, mert az istenek nem érinthették meg soha a hűvös agyagot.

Belőlem lesz e teste, azt nem tudom. De lénye mindenképp az örökből fakad. És ez a tudat az, amiért a pusztulás világára úgy tekintek, mint a legpompásabb ligetre.