Megálló

      Mint a tükör , úgy ragyog a világ. Távlataid te teremted, metszéspontja kívül dobog földi nézetednek. A pergő festékszemcséken darabka színek. Széjjelhull , majd ismét összeáll a varázslat. Vagy. Elmúlhatnál, oldaladban a daganat pumpál gondolatokat. Ne még! Megérteni szeretném , miért lett egésszé, amit káosznak láttam, hogyan egyesül minden pont egy képben egy arccá, mosolya lenne rettentő, idegen, más, nem érthető, mégis ő lenne a mérték, az egy, amihez hasonlíthatná magát a többi ezeregy, és belőle venne mintát, ízlést, feladatot.

       Egy devizahiteles ballagott, léptei surrogtak az ázott aszfalt koszán, a Thököly út fái alatt, karját húzta a péntek délután nehéz szatyra, hungarocell morzsák hullottak padlizsánlila  fürtjeire. A konténerbe bódultan kotorászott Lepédia,  botján hálóban száraz kenyérhéj fityegett. Amikor végzett a poshadt kupaccal, az egyik padra telepedett, dózniját előkotorta, cigarettát gyúrt és lehunyt szemmel pöfékelt. Közeledett az ünnep. A buszmegállóban kedvesen integetett a Legjobb Hitelintézet, a felüljáróról dübörögve csattogott a forgalom, a McDögölszben Andrea feljebb tornázta magát,  megint egy fokkal hitelesebben lehetett dísze ama bösszenetnek amiben, mint halacska a kerti tóban, oly fenségesen lubickolt, és mellecskéit feltockolva kavargott a forgalomban, behunyt szemmel csodálkozva önnön gusztusos önvalóján, szíva be a férfiúi tekintetek erejét, hogy borzongjon bele az ő húsa, és midenecskéje.

              Lassan lecsendesült a fülledt utca, az erőszakos nyomakodása az időnek, amely súlyosan telepedett rá, most felhígult valami hűs szellőcskével,és felsóhajtott vagy ezer ráncos kebel.Nagy Mihály fejébe húzta  kék színű horgolt sapkáját. Magdika csöngetett, az öreg kitotyogott, barna nadrágján megszáradt főzelék piszka. Mint az ojtott almafa, virágzott a két ember kapcsolata, együtt lélegeztek, a volt építésvezető, aki egy földszinti kétszobás lakást birtokolt, támogatta nyugdíjából az élhetetlen,  beteg lánya foglyaként vergődő asszonyt. A postás minden délben becsöngetett, tíz percre beült, a rettenetes kávét kortyolgatva hümmögött, vagy ordibáltak az öreggel nagy hevülettel, ugyanazokkal a szavakkal ugyanazért, ugyanazzal a  szenvedéllyel,támadva és igazolva pártjaikat.Miska lassan haldokolt. Már húsz esztendeje, hogy a ketyegőjét kicsit megigazgatták, azóta rádolgozott azzal a napi ötven szál tüdőszaggatóval. Sikeresen túlélte a feleségét, akivel kétszer házasodott. Először, amikor még repülőtisztként lavírozott az ötvenes évek fényesen pokoli al- és felszelein, de a keletre már nem húzta a szíve,  nem akart kimenni, családot itt hagyni, tanulni,  ezért leszerelték. Eredeti szakmája kőműves volt, de biztos, hogy a párthoz való hűsége is nyomta fölfelé, bár a főiskolához ez nem volt elég, neki azért még bizonyítania is kellett. Hát szépen fölépítette fél Szolnokot. Az iszonyat műveit alkotta meg, a linóleum hercege, de neki ez otthona lett,és otthona lett a hite. Nem panaszkodott, csoportjában szorgalmas cigány emberek trógeroltak, akik imádták.Az ő ormótlan hitéből nőtt ki  a huszonnégy emeletes, hite volt az oszlopa a rettenetes buszpályaudvarnak, a széchenyi tízemeleteseit pedig egyenesen az ő álmaiból gyúrta anyaggá a központi tervező iroda. Bah! Ezek a jó stabil, puritán, ésszerű beton álmok! A szívét adta oda. Azután vége lett. Előbb a rendszernek, bár ő bőszen kitartott a transzfigurált párt mellett, igaz  bánta, hogy egy egész ország feledte a munkás nevet, imádottjai tovább mérték benne és általa a végtelenségbe mélyülő matériát, egy új korszakban építettek kapcsolatokat új irányban, a tapasztalat vértjében, mint megannyi generalisszimusz. Szóval a rendszert megváltották. De őt nem, konyhájában cukorbeteg asszonyának főzött, aki lassan püffedt formátlanná és tehetetlenné. Második házasságuk a méricskélésben teljesedett ki, aggódó odafigyeléssel, a haldokló mit egyen és mikor, amikor elment az asszony, a józan ész is vele távozott, hónapokig nem tért magához, nem volt feladata, a gyerekei messzire sodródtak, sem a párt, sem ők, sem a gondozható szerelem nem kért belőle már.Bizony összeroskadt akkor Mihály, ám a kegyelem utoléri azt, aki ennyire kerülte konokságával egész életében.A bajból az a kiscica húzta ki a maga pöttöm tehetetlen szeretni valóságával , akit a kuka mellett rugdosott néhány kamasz. Megmentette a randa szőrcsomót, aki nyervogó puhaságával megszédítette   a magányos, életéből kifelé evickélő férfit, munkát, boldogságot adott neki, és Mihály kinyílt,  az utcán megszólította a négy házzal lejjebb élő Magdikát. Micsoda párhuzama ez a teljességnek! Végül odáig duzzadt az élni akarása, hogy a hölgy családját , lezüllött lányát és annak gyermekét is rendbe szedte, valamint a társasház felújítását is levezényelte még, mintegy utolsó mozdulataként, ahogy belekapaszkodott valami éretlen csillag sarkába, amikor már repülni készült. Nem volt nehéz feladat egyébként, mert a házat ő építette, sőt az egész házsor az ő műve volt, ebben szerzett egy földszinti lakást a családjának és magának , több mint harminc esztendeje, nem, van az már negyven is, igen.

Néha, mikor kint ül az erkélyen, az éjszaka tiszta levegőjében elcsodálkozik a szépségen, amit örökölt. Nem a Bihari utcát csodálja, nem is a buszmegállót, hanem valami csöndes szomorúságot, amiben felsóhajt mindaz, amit megélt.Miskában fölsejdült valami, mintha olyan íz csorgott volna végig füstmarta nyelvén, amit évtizedek óta nem ízlelt, utoljára talán anyja barna emlőjét markolászva. Vagy egy álom, azokból az időkből, amikor kamaszon szerelmes volt minden lányba, és ébren nem, de ha munka után kimerülve ágyba dölt, megfoghatatlan jóérzés keveredett össze a szívében. Túlnőtt rajta az élet, már nem fért el benne. Többre vágyott a hetvennyolc esztendőnél, megismert, látott, a pupillái kitágultak. Lassan aszalódott cigarettáinak száraz füstjében,  dünnyögött, szép este volt,  az öreg nőstény macska belefúrta magát az ölébe, és lelógó kezét szaglászta egy picit, azután dorombolva elaludt. Kicsit csípősebb volt már a szeptemberi hajnal, amikor felriadt, fölnézett az öreg arcára, Miska szeme tágra nyitva, és még mindig csodálkozott. Szemüvegén pára, az ajka lefittyedt.

A gesztenyefák levelei egymást cirógatták az őszt lehellő fuvallatban. Egyen egyéniségek standart trillákkal mobiljaikban, kapaszkodó csodavárások, a 2. Megállón funérból faragva Nagy Magyarország, bent egy antikolt világ, körbeér a történelem kígyója, farkába harapva kergeti önmaga álmát. Üdvtörténeti felesek csorognak itt le, és szép szavak ki.Talán feltámasztják a világot, talán elpusztítják. Talán csak vannak egy ideig. A kopott nyerstégla vörös irodaépület felett tetőszigetelők lebegnek, sodrott vasakon röppennek át, zöld kabátzsebből uzsonnát kerítenek, és cigarettát. Galambok tollászkodnak az egymásra pakolt cserepeken.

Csillog a csend, mint üveggolyó a homokban, porcelán karját az ölében nyugtatva az öreg hölgy róla álmodik.Nem kér számon, alig van haja, fejbőrén barna foltok.Piheg, emlékezik.A vitatható fölkentség látszatában egymást gyúrják igazságaikkal, mint az ürgék buktak elő lyukaikból a Vízöntő áradásában,magabiztos szentek és forradalmárok, svihák paraziták és független bankelnökök.

A postás letámasztja a böhöm kerékpárt, puttonyából előráncigál egy köteg levelet, Bőr táskájában annyi pénz feszül a tárcába gyűrve, hogy belőle még egy menő ügyvéd is jól érezhetné magát egy hónapig! Ám ez a megérdemelt pihenés díja a nyugdíjasoknak. Harmincan laknak jól a következő kifizetésig ebből. A jatt pattan, és ez a lényeg, csak a haláluk von ki belőle egy kicsit. Szuszog a levelek atyja, bírja még a tempót, de gondok emésztik. Nem is tud róla,  a jobb oldalán egy daganat pumpál már gondolatokat. Néha érzi a szúrást, ilyenkor megriad, de megy tovább. Feleségét még gyermekként látta meg először, és félt a képtől. Könyvesbolt kirakatában, egy másik városban, ahol született, lemezborítóra festve csellistaként mosolygott rá ugyanaz az arc, akit később évekig unt és imádott. Az árny egészen addig kísérte, míg valóban elé lépett, megelevenült múltja, siklott át jelenné, kapott formát vele, hiszen a nő volt az anyag, a lélek, ő pedig a szelleme. Párként, minden szívbéli intimitás nélkül egymásra utalva hordozták a másik keresztjét, amíg a hegyre fel nem értek, és onnan tisztább értelemmel nem néztek szét. Kapaszkodásuk cementje már a gyűlölet volt, de a vágy az újra, feloldotta a kötőanyagot, és ahogy engedett a romlott ragacs, úgy vált könnyebbé a másik. A postás horoszkópjában a skorpió és a nyilas határán volt a súlypont, ebből lendült mozgalmas karmája telis-tele egymásba feszülő húrokkal, mint az energiaképlet egységei, belső állapotában megfeszült az anyag, az eddig lapuló ösztönök ráncigálták, számára is komikus gyönyörök igézetében vergődött, a Fény, mint a kotróhajó a leragadt üledéket, hántotta fel a régi korok bűvöletét, csak úgy fröcsögött egymásba a bölcsesség és a bűn.

            Magra talált, abban bízott csak. Szerelme egy kép volt, lelkének földi mása, és hitt abban, hogy másik, az igazi boldog asszony,  társa lesz. Ám az élet csalafinta, ki tudná eldönteni az energiává olvadó matériában mi csak kép, mi gondolat, mi az ábra, ami megjelenít és mi az , ami valósággá transzformálva lüktet, mint a tűz, olvasztva arannyá a sarat. És egyébként is, mi az ábra?

Az ikonba sűrűsödő béke utat varázsolt görcsös lábai alá.