Isten és én

1.

Az állataim énje én vagyok. Az a gyermeki állapota a létezésnek, amiben , mintegy félálomban, ezért érzékenyebben lebegnek, az a tudatállapot, ami még nem ismeri az "én vagyokot", de  nagyon lazán kötődik ahhoz a fajszellemhez, amiből kiszakadtak, testet öltöttek.

Érdekes viszony ez. Hiszen a vad gyermekek, az emberi beavatkozást nem ismerő állatok, akik  nem kerülnek ténylegesen személyes közelségbe az emberrel, dicsősége, fensége egy olyan erő, amely túl van az én értelmemen. Csakhogy ez nem egy-egy állat sajátja, hanem egy bizonyos fajé. Nem csak morfogenetikus mező létezik, hanem létezik olyan tudati sajátosság,  a természet erőinek olyan szerveződése, amely egyensúlyban más hasonló tudatos szerveződésekkel egy-egy fajként jelennek meg. Mindegy, legyen az ametiszt, lándzsás útifű, vagy éppen medve. Természetesen alvó állapotuk mélyebb az ásványokénak, és a legerőteljesebb ébersége az állatokénak van, és amely majdnem túllépi a lélektudatosság ezen állapotát, azoké az állatoké, amelyek az ember közelében élnek. Nevet kapva mi személlyé varázsoljuk őket, és csak úgy viszonyulnak hozzánk, mint mi a Teremtőhöz.

Személyiségünk éppen úgy érthetetlen számukra, mint nekünk a tőlünk magasabb állapota a létezésnek.

Természetes,hogy a hozzánk valóban közel álló lények, már társaink. A ló, a kutya, a macska  létezésében névadó gazdájuk magereje válik középponttá.

Ennek ellenére, felesleges lenne az etologiával bármi féle magyarázathoz nyúlni, itt valójában nem az állat és az ember viszony a lényeges, hanem analogiaként a Teremtő és az ember viszonya.

2.

Mivel az emberi tudatot mi éntudatnak hisszük, nehéz azt elfogadni, hogy az éntudat nem más, mint az emberi tudat darabokra szedése.

Az én az, ami részekben lát mindent, nem képes sem egységre, semmi univerzalitásra, lehatárolt, korlátozott, ideiglenes. Éppen olyan, mint bármely olyan alkotás, amit az ember önmagánál nagyobbnak alkot meg, méghozzá sokasága révén. Egy emberi állam, bármely kultúrkorszakban megfelel az emberi egonak. Zárt és időleges, múlandó.

Az én állapota sem egyforma.

Lehet olyan magas intenzitású, amely megközelíti az éntelenség állapotát, amit természetesen nem élhet meg az én, hiszen önmagát nem képes meghaladni. A legtöbb önzetlenség  az énnek egy-egy olyan kísérlete, amivel nem hogy feloldódna abban, amiből kiszakadt, hanem éppen ellenkezőleg, megerősíti a falait.

Ha úgy értékelem, hogy az énnek van egy rezgésszáma, ébersége attól függ, hogy ez a rezgésszám mennyire intenzív. Mennyire magas erőket képes megmozgatni. A legteljesebb, legerősebb egok, akiket nem szabad morális szabványokkal méricskélni, halálukkal felszabadulnak az addig korlátozott erők,  és ez természetesen sem önmaguk, sem pedig környezetük számára nem kibírható.

Az emberi környezetet kiegyensúlyozott, önmagukkal megbékélt egok teremtik meg, akik egy bizonyos magas szinten képesek lobogni, ezt a lángot őrizni, de nagyon ügyelnek arra, hogy se ki ne hunyjon, sem mágikus erővé ne lobbanjon a láng.

Az ego mágikus ereje mégis önmaga megszüntetésének képessége, ebben az erőben azonban már nem ő nyilatkozik meg.

Hiszen az ego  felületén teljesen érthetetlen minden magasabb tudatállapot. Ez magától értetődő.

Ezért hisz istennek, angyalnak bármit, ami neki megfoghatatlan, nem önmagából való...de a forma, a kép, amivel megragadja: az övé.

Az ego ugyanis ennek a leképezésnek mestere. Mint a majom, utánzásra képes, ha egy istenke megvakarja a fejét, ő is kaparászni kezd a buksiján, pontosan ezért vár utasításra, megoldásra, instrukcióra a magasabb tudattól, vagy attól, akit annak hisz. Teremtőjétől.

Pontosan úgy, ahogy  a kutya várja a gazdája szavait, hűséggel, jutalom falat reményében.

3.

Nehéz megfogalmazni azt, hogy mi a magasabb életrend.

Az éntelenség állapota az embernél alacsonyabb állapot is lehet. Ám ide visszasüllyedni csakis olyan lefokozott tudatállapotú élettel lehet, amelyben a legcsekélyebb szerepet játssza az öntudat, az akarat, a gondolkodás.

Azok az ösztönök, vagyis természeti erők, amelyek a forma megteremtésén munkálkodnak, illetve amely erőket a tudat használ föl egy forma létrehozásra képesek elkülönült lényt éltetni.

Az akaratlan, testének alsó fertálya által uralt ember elveszítheti maga tartását,  bizonyosan az alacsonyabb létállapot fogja lesz megint.

A magasabb tudatállapot izzó, szenvedélyes, ugyanakkor nem a test  ösztönei által tüzelt, hanem az,  ami vágytalanságában egy sokkal lüktetőbb vágynak ad helyet.

Feltétlenül törekedni kell rá. Minden napot, pillanatot ebben a szolgálatban kell eltölteni.

Nehéz, mert a tűz minden más erőt, így a sötétséget is átvilágítja. A szabadulásra vágyó ember démoni világa sokkal nyüzsgőbb, mint az átlagemberé.

A Teremtő erő tudata a következő, amelyet az én feloldása után megismer az ember.

Ez a képesség, olyan , nem emberi mértékkel mérhető összefüggésekben hat, amelyek részleteiben elmerülve nem ismerhető meg a teljes.

Az ego hatalma berendezi az ego világát.

A Teremtő erő nem rendez be, hanem együtt mozog a kozmikus erőkkel. Míg az ego hatalma képes arra, hogy személyes életét legteljesebben megélhesse, emberi kapcsolataiban és tehetségében, addig a Teremtő erő életek áramlásában mozog, azokat az erőket rendezi össze, amelyek az időleges személyiségeket megformálják.

Az emberi tudatállapotnak egy olyan magasabb színvonala ez , amelyben a magasabb intenzitásban eltüzelt egoba zárt erő önmagába tér vissza.

Ezt mi egy másik lénynek tapasztaljuk, leginkább angyali jelenségnek, daimonnak, kísérőnek.

Velük találkoznak azok, akik a pokol, jobban mondva az alvilág partjaihoz érnek.

Vergilius Danténak olyan személyesen megélt élő valósága, aki képes őt magát a forráshoz elvezetni.

Ám nem csak emberi képben élhető meg, hanem isteniként is.

A rózsakeresztesek egyik mondata így hangzik:

"Szárnyaid árnyéka alatt, ó, Jehova"

4.

A Tudat, amely az Ember elsődleges sajátja egoként olyan alacsonyabb, lefokozott szinten parázslik, ami alkalmas ugyan, hogy megkülönböztesse magát  a természettől, de nem alkalmas arra, hogy felismerje magát az Égben.

A Tudat Ég állapota Isten.

Minden ember Ege Isten.

Olyan egység, amelyben egyszerre több tudatállapot van jelen.

A Teremtő az egobol kiszakadt, de nem Isten égi létezése, ám egységben van az Éggel.

Mintha a tűz egy-egy lángja ismerné kapcsolatát a tűz forrásával, annak hatalmával bírna, de nem az.

Az Ég Tüze olyan magasságban fénylő létezés, amelyben magába foglaltatik minden létező élete.

A Teremtő erő az első lépcső, amely tudatos a Tűz erejében.

5.

A kutyám morgása, amikor a csócsált csirkefejet elveszem tőle, az én legalacsonyabb rezgésállapotú botorságom. Ugyanígy ragaszkodom mindahhoz, amit kapok, istenemtől, sorsomtól, és mégis morgok, ha szórakoznak velem. Féltem a csontomat, a hasamat, az életemet, az egzisztenciámat.

Mi lesz velem, ha mindezeket elveszítem?

A halál válasza a legbiztosabb. Végül is minden ember eljut ide, ez az a pont, amiben az én megszűnik, halálunk olyan képességünk, amelyben elszakadhatunk bezártságunktól.

Ez az a lehetőségünk, amelyben Teremtő önmagunkkal találkozunk.

Választható a további út , ám a választás mégis valami olyan, ami azon múlik, mennyire ragaszkodunk a csont emlékéhez, és mennyire lesz élő a Fény, mint jelen való.