1.

Bevallom, az a látvány, ami elém tárul, elszomorít. Ez természetesen már ítélet, ugyanakkor tan is.

Nem látom az újnak kezdetét. Azaz, látom az újra vágyódást, és a kísérletet, reményt, várakozást, sőt harcos nekibuzdulást, de mi történik valójában? Ugyanazok a reakciók feszülnek egymás ellen, ugyanazok az arcok, ugyanazok a  szerepek forognak egymás körül.

Mintha a középen buzgó forrást  táncolná körbe két alak, amely nem önmaga értéke szerint viseli a jó vagy a rossz szerepét, hanem a körben elfoglalt helyzete szerint. Éppen úgy, ahogy a taijitu szimbólumában a fehér és a fekete nem önmagában az, hanem a forgásban elért helyzete szerint.

Ahelyett, hogy a két erő közösen merítene a forrás vízéből.

2.

Az ego "magva"

"A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérő érzelmekkel –, így azt mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta őket. Amíg erről mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te a gondolkodó vagy. Ez az egós elme. Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned (egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben, véleményedben, nézőpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben – tudattalanság. A gondolkodásodat, elméd tartalmát persze kondicionálja a múlt: a nevelésed, a kultúrád, a családi háttered stb. Valamennyi elmetevékenységed központi magvát néhány olyan ismétlődő és szívós gondolat, érzelem és reaktív minta alkotja, amivel te a legnagyobb mértékben azonosulsz. Ez az entitás maga az ego.

Legtöbbször, amikor azt mondod: „én”, valójában az ego beszél s nem te, ahogy azt már megtárgyaltuk. Az ego összetevői: gondolat és érzelem; emlékek, amelyekkel „én és a történetem”-ként azonosultál; rögzült szerepek, amelyeket úgy játszol el, hogy nem is tudsz róla; és olyan kollektív azonosulások, mint nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály vagy politikai hovatartozás. Az ego személyes azonosulásokat is tartalmaz, és nem csupán ilyen-olyan tulajdonnal kapcsolatban, hanem véleményekkel, külső megjelenéssel, régóta benned élő sérelmekkel, illetve – sikerként vagy kudarcként elkönyvelt – „jobb, mint…” és „nem olyan jó, mint…” jellegű, magaddal kapcsolatos fogalmakkal való azonosulásokat is.

Az ego tartalma emberenként változó, ám minden egóban ugyanaz a szerkezet működik. Másként megfogalmazva: az egók csupán a felszínen különböznek egymástól. A mélyükben mind egyformák. Milyen vonatkozásban egyformák? Éltetőjük: az azonosulás és az elkülönülés. Ha az elme által gondolatból és érzelemből alkotott énen – vagyis az egón – keresztül élsz, akkor identitásod alapja ingatag, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve elröppenő, múlékony valami. Ezért minden ego – önmagát védeni és nagyobbá tenni próbálva – folyamatosan küzd az életben maradásáért. Az éngondolat fenntartásához szüksége van „a másik” ellentétes gondolatára. A fogalmi jellegű „én” nem maradhat életben a fogalmi jellegű „másik” nélkül. A másik ember akkor a „legmásikabb”, ha ellenségemnek látom őt. E tudattalan egós minta skálájának egyik végén a mindenkiben hibát keresés és a másokra történő panaszkodás egós jellegű, kényszeres szokása áll. Jézus erre utalt, amikor azt mondta: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észred[iv] A skála másik végén a személyek közti testi erőszak és az országok közti háborúskodás áll. A Bibliában Jézus kérdése megválaszolatlanul marad, de a válasz természetesen ez: mert amikor kritizálok vagy elmarasztalok egy másik embert, attól nagyobbnak, többnek érzem magam

Önmagam megerősítéséhez az ego egyik kedvenc stratégiája a panaszkodás. Minden panasz egy-egy olyan, elme kitalálta, apró történet, amit maradéktalanul elhiszel. Hogy aztán hangosan panaszkodsz-e vagy csupán gondolatban, az már mindegy. Egyes egók, amelyeknek talán nem sok egyéb dologgal való azonosulásra nyílik lehetőségük, könnyen elélnek pusztán panaszkodáson. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal kapcsolatban – a szokásoddá válik, s ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod, mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy akár csak rájuk gondolsz, az gyakran e minta része. Az ilyen címkézésnek és az ego azon vágyának, hogy neki legyen igaza, és mások fölé kerekedjen, a legdurvább formája a sértegetés: „barom, rohadék, kurva”. Csupa olyan végleges állítás, amivel nem tudsz érvekkel vitába szállni. A tudattalanság skáláján lefelé haladva a következő szinten kiabálást és üvöltözést találsz, és nem sokkal lejjebb már testi erőszakot.

A megbántottság a panaszkodást és az emberek címkézését kísérő olyan érzelem, ami még több energiát ad az egónak. A megbántottság azt jelenti, hogy keserűséget, felháborodást, bosszúságot vagy sértettséget érzel. Bánt az emberek kapzsisága, becstelensége, jellemtelensége, amit tesznek, amit a múltban tettek, amit mondtak, amit nem tettek meg, amit meg kellett volna tenniük, vagy amit nem kellett volna megtenniük. Az ego imádja ezt! Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban lévő tudattalanság fölött, azt identitásukká teszed. Ki teszi ezt? A benned lévő tudattalanság, az ego. Az általad a másikban észlelt „hiba” néha nem is létezik. Az totális félreértelmezés, kivetítés azon elme részéről, amelyik ellenséglátásra kondicionálódott s arra, hogy biztosítsa saját igazát és fölényét. Más alkalmakkor ugyan valóban létezik a hiba, de azáltal, hogy arra fókuszálsz – figyelmed köréből néha minden mást kirekesztve –, fölnagyítod azt. És amire a másik emberben reagálsz, azt magadban fölerősíted.

Nem reagálni a másokban lévő egóra nem csupán a saját egódon való felülemelkedésnek, hanem a kollektív emberi ego felszámolásának is az egyik leghatékonyabb módja. Ám kizárólag a nem reagálás állapotában vagy képes felismerni, hogy valakinek a viselkedése az egójából származik, hogy az a kollektív emberi működészavar egyik megnyilvánulása. Amikor megérted, hogy ez nem személyes jellegű ügy, akkor többé már nem érzel kényszert a reagálásra. Azzal, hogy nem reagálsz az egóra, gyakran képes leszel előhozni másokból az épelméjűséget, ami a kondicionálatlan tudat, szemben a kondicionálttal. Olykor esetleg gyakorlati lépések megtételére is szükséged lehet, hogy megvédd magadat a rendkívüli mértékben tudattalan emberektől. Ezt a nélkül is megteheted, hogy belőlük ellenséget kreálnál. A legerősebb védelmed mindazonáltal az, ha tudatos vagy. Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha tudattalanságát – ami az ego – személyes ügynek tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erő jele. A nem reagálásra egy másik szó: a megbocsátás. Megbocsátani annyi, mint szemet hunyni; vagy még inkább keresztülnézni. Keresztülnézel az egón, hogy lásd a minden emberben – az ő esszenciájaként – ott lévő épelméjűséget.

Az ego nem csak más emberekkel, hanem helyzetekkel kapcsolatban is imád panaszkodni és megbántódni. Amit egy emberrel, azt egy helyzettel kapcsolatban is meg tudod tenni: ellenségeddé változtatod. A kimondatlan következtetés minden esetben ilyesmi: „ennek nem lenne szabad megtörténnie”; „nem akarok itt lenni”; „nem akarom ezt tenni”; „tisztességtelenül bánnak velem”. Az ego legeslegnagyobb ellensége pedig természetesen a jelen pillanat, ami maga az élet.

A panaszkodás nem keverendő össze a jogos szóvá tevéssel, amikor valakit informálsz egy hibáról vagy hiányosságról, hogy azt korrigálni lehessen. A panaszkodástól való tartózkodás azt sem jelenti, hogy eltűrnéd a rossz minőséget vagy a helytelen viselkedést. Nem az ego megnyilvánulása, ha közlöd a pincérrel, hogy langyos a levesed, és azt meg kéne melegíteni – feltéve, hogy csak tényközlésre szorítkozol, ami mindig is semleges dolog. Ha azonban azt mondod: „Hogy merészel nekem hideg levest fölszolgálni?!” – az már panaszkodás. Abban már olyan „én” van, aki imádja, ha a hideg leves kapcsán személyes megtámadtatást érezhet, s abból a maximumot igyekszik kihozni; olyan „én”, aki élvezi, ha valakit rossz fényben tüntethet fel. A panaszkodás ez esetben az egót szolgálja, nem a változtatást. Olykor igen nyilvánvaló, hogy az ego nem igazán akar változást, hogy tovább folytathassa a panaszkodást.

Figyeld meg, el tudod-e kapni – tehát észre tudod-e venni – a fejedben szóló hangot esetleg már abban a pillanatban, ahogy valamivel kapcsolatban panaszkodni kezd; és ismerd föl való voltában: az ego hangja, nem több, mint egy kondicionált elmeminta, egy gondolat. Valahányszor észreveszed a hangot, azt is fölismered majd, hogy te nem a hang vagy, hanem az, aki annak tudatában van. Valójában te az a tudatosság vagy, aki tudatában van a hangnak. A háttérben ott a tudatosság. Az előtérben ott a hang, a gondolkodó. Ily módon elkezdesz megszabadulni az egótól, a megfigyeletlen elmétől. Amint tudatára ébredsz a benned lévő egónak, az tulajdonképpen már nem az ego, hanem csupán egy régi, kondicionált elmeminta. Az ego feltételezi a tudatosság hiányát. Tudatosság és ego nem létezhet egyidejűleg. A régi elmeminta vagy mentális szokás egy ideig még életben maradhat, és újra fel-felbukkanhat, mert a kollektív emberi tudattalanság több ezer éves lendítőereje hajtja; ám valahányszor fölismerik, gyengül."

/Tolle : Új Föld/