Pico della Mairandolla

Az ember méltóságáról

Mélyen tisztelt Atyák!

Az arabok írásaiban olvastam, hogy a szaracén Abdala arra a kérdésre, hogy mi az, ami úgymond a legcsodálatraméltóbbnak tűnik e világnak színpadán, a következőt válaszolta: semmi sem tűnik csodálatra méltóbbnak az embernél. Ez a szemlélet alátámasztja Hermész azon kijelentését, melyben megállapítja: 'Hatalmas csoda az ember, Aszklépiusz…' […]”

  „A legmagasságosabb Atya és teremtő Isten a látható világnak ezen épületét, isteniségének legmagasztosabb templomát, titkos bölcsességek alapján, művészi módon rendezte be. A mennyek fölötti vidéket szellemekkel látta el, a mennyek birodalmát halhatatlan lelkekkel népesítette be, és az alsó világ piszkos és tisztátalan területeit mindenféle élőlények seregeivel töltötte meg.

Amikor azonban a mű elkészült, építőjének az volt a kívánsága, hogy legyen valaki, aki képes megítélni a hatalmas alkotás berendezéseit, szeretni szépségeit és megcsodálni a nagyságát. Ezért, miután az egész megvalósult - miként azt Mózes és Timaios is tanúsítják - utoljára arra gondolt, hogy megteremti az embert.

Így hát létrehozta az embert, mint egy különösebb tulajdonságokkal nem rendelkező képet, a világ közepébe helyezte, és így szólt hozzá: ' Ádám, nem utaltam ki számodra semmilyen meghatározott helyet, sem egy adott külső megjelenést, sem különösebb képességeket nem adtam neked, hogy a magadnak kívánt helyet, külső megjelenést és valamennyi adottságot saját akaratodnak és határozatodnak megfelelően szerezhesd meg és birtokold. A szilárd körvonalakkal rendelkező többi teremtmény természete kizárólag az általam meghatározott törvények szerint bontakozhat ki. Te azonban minden korlátozottságtól szabadon, a tőlem kapott szabad akaratodnak megfelelően, természetedet magad határozhatod meg.

A világ közepébe helyeztelek, hogy erről a helyről mindent kényelmesen megszemlélhess magad körül, ami csak ezen a világon létezik. Nem teremtettelek sem mennyeinek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy lényed formálójaként és alakítójaként, saját hatalmadból és a te tetszésedre, olyan alakot készíts magadnak, amilyet akarsz. Lefelé irányulva elállatiasodhatsz, de saját akaratodból újjászületve felfelé is törekedhetsz, az isteniség területeire.'”

Az ember a Föld nevű, viszonylag kicsiny, kerületét tekintve mintegy 45.000 kilométer nagyságú bolygón él, amelynek népessége 12.000 évvel ezelőtt még csak néhány millió embert volt. Abban az időben, amikor Pico della Mirandola Oratorio című művét nyilvánosságra hozta, kb. 400 millió ember élt a Földön. Amikor pedig H. P. Blavatsky, a 19. század második felében megalapította a Teozófiai Társaságot, a világ népessége - a 20. század elejére - elérte a figyelemreméltó egymilliárdot.

Meggyőződésünk, hogy az emberi és kozmikus fejlődés ezen elképzelhetetlen elmozdulásával párhuzamosan, a háttérben egy szellemi ébresztő hívás nyilvánosságra hozatalán dolgoztak, mely által az emberi szellemet meg akarják ismertetni a születése óta érvényben lévő természetes korlátaival.

Egyrészt ott az a titokzatos bolygói fejlődés, a bolygói rendszer kozmikus összefüggése, beágyazódva a zodiákus rendszer sokkal hatalmasabb területébe, mely a csillagok és tejutak milliárdjait magába foglaló végtelen univerzumba torkollik.

Másrészt e határtalan egészen belül ott látjuk a tökéletlen és mégis megteremtett ember titokzatos fejlődését, az emberét, aki a végtelen világmindenség, a csillagpor építőanyagaiból - melyből teremtett és teremtő egyaránt magyarázható - formálódott.

Bolygói rendszerünkben a sebezhető és halandó ősember egy őt naponta fenyegető, lenyűgöző természettel szembesült, melynek következtében élete kezdetben már néhány évtized után újra véget ért. Ez az ember, az elmúlt tízezer év folyamán, az őt fenyegető természeti erők közepette végbemenő érzékszervi fejlődése által olyan lehetőségeket teremtett, amelyekkel uralkodhat a természeten, és egy sokkal hosszabb életet valósíthat meg benne.

Az ember most azon az úton halad, hogy 100 éves várható élettartamát mint leküzdhető akadályt lépje át. Általa és fékezhetetlen túlélési vágya miatt egy hatmilliárd embert számláló világnépesség jött létre, amely még növekedni fog. Előrejelzések szerint, a 21. század végére a világ népessége elérheti a 9 milliárdot is.

Korunk emberének megadatott, hogy megismerje keletkezésének történetét, valamint annak jelenségét, hogy halandó, változásoknak alávetett lény, és hogy miért nevezik mikrokozmosznak - miként azt a rózsakeresztesek állítják. Megadatott neki az is, hogy felismerje: a Föld a maga kulturális fejlődésével tulajdonképpen egy átjáróház a minden egyes nemzedékbe újonnan belépő születési hullámok számára.

Az idő múlik, a külső burok elpusztul, de maga az élet halhatatlan. És ahogyan a reneszánsz filozófusai és a 17. század rózsakeresztesei kiáltványaikban elmagyarázták, az élet középpontjában ott áll az ember mint mikrokozmosz, mint kis világ. A természetes ember az észlelés eszköze. A teremtő - teremtés - teremtmény, Isten - kozmosz - ember háromságának tagjaként, a szakadatlan változás és megújulás folyamatának részét képezi.

Az emberi tudat a kulcs, az eszköz, amely érzékeli az élet, mozgás és változás megszakíthatatlan folyamatát. Ezáltal az ember, a Teremtő mellett és a teremtésben, saját jövőjének társ-alakítójává válik.

Így tudatosul bennünk, hogy bolygónkon sorstársak, szenvedőtársak, útitársak vagyunk az élet szédületes fejlődési útján. Ezért mi is összekapcsoljuk korunk emberi élethullámát az évezredekkel ezelőtt ezen a Földön inkarnált szellemi úttörőkkel, akiket a hét nagy világvallás ős-alapítóinak nevezhetünk. Beavatásuk bőségének teremtő forrása a következő kijelentésben tükröződik vissza: „Kezdetben vala az ige” - a Logosz, mely az életet létrehozta.

Ebben az ősbölcsességben megleljük annak az alapvető magyarázatát, hogy a Hétszellemből, az isteni Vulkánuszból hogyan nyilvánult meg a teremtés hét eredeti nézete, hogy egy szellemi naperő hogyan hasadt hét sugárra, és azok szellemi, lelkesítő és alakító erejében miként hozta létre az életet.

Ez a prima materia, az osztatlan, szent héterő, amely egykor szellemként lebegett az ősvizek felett, hogy a teremtés és újrateremtés folyamatában a mindenütt jelenlévő szellemi megnyilvánulás állapotához vezessen. Ebben felismerhetjük a Tabula Smaragdinán, a smaragd táblán olvasható hermészi bölcsesség axiómáját is:



„Igaz! Biztos! A teljes igazság!

A lenti a fentinek a hasonmása,

és a fenti a lentinek a hasonmása,

hogy az Egyetlen csodái teljesüljenek.”



Az ember, mint mikrokozmosz így a beteljesedés kulcsa és eszköze. A forma megteremtése után és lélekkel áthatott, belső fejlődésének ereje által, a Szellem összekapcsolódik a halhatatlan lélekkel.

Így most feltehetjük a kérdést: milyen befolyást gyakorolhatunk még az elmúlt idők következményeire, és mekkora hatást fejthetünk ki abban az időszakban, amely még előttünk áll?

Valamennyien saját korunk gyermekei vagyunk, és ritkán képesek arra, hogy átugorjuk a jelenlétünk által okozott árnyakat…!

Nem található-e minden teremtéstörténetben - származzon az akár az egyiptomi, kínai, indiai, babilóniai, hellén, zsidó vagy a keresztény és arab gnózisból - egy központi kulcs elrejtve? Egy kulcs, amely azt a kérdést feszegeti, hogy miért nevezik az embert mikrokozmosznak, miért teremtették meg őt meg nem nyilvánult állapotából, a megnyilvánítás miért nem jelenti a teremtés beteljesedését, miért bizonyos, hogy az emberi alak, ahogyan azt mi ismerjük - egy hatalmas biológiai változás folyamatának van alávetve.

Nem hirdetik-e már régóta minden idők beavatási iskolái, hogy térutazók vagyunk egy idővel nem mérhető dimenzióban? Hogy a látható, időben és térben mérhető valóságunkon kívül létezik egy minden elképzelést fölülmúló valóság, egy lélekkel teli világ, mely belső tudatossá válásunk alapjául szolgál?

Nem tudósítottak és tudósítanak-e minden idők szent írásai erről a szellemi világról, melyből energia és anyag keletkezik - arról a világról, melyet Hermész Triszmegisztosz egy mindenütt jelen lévő, és kiterjedés nélküli szellemi szférának nevez?

Ebben a szférában ég az isteni teremtéstűz, melyből egykor a szellemszikra - amit valamennyien a szívünkben hordozunk - jött elő.

Az eredeti tűz, mely megdermedve, mikrokozmikus alakunk gyémánt magját képezi.

Nem nyitotta-e meg magát a teremtés anyaméhként és az isteni tűz iránti szeretetből, már több milliárd évvel ezelőtt, a jövőbeli élet számára?

A szent és múlhatatlan élet képlete genetikai kódként rejlik bennünk. Ez a teremtés és megnyilvánulás visszatükröződése!

Időzzünk el egy pillanatra ennél a hatalmas világszívnél, bolygónk gyémánt szívénél, melyben a jövőbeni élet teremtési kódját, évmilliárdokkal ezelőtt, mint egy óraszerkezetben, minuciózusan, minden apró részletre kiterjedően elhelyezték. Ebben a világszívben, a teremtésnek ebben az óraszerkezetében, három ős-nézetet lehet megkülönböztetni:



Az önmagát felismertető szellemi teremtést,

a mozgásban lévő, lélekkel ellátott teremtést,

a megnyilvánult, látható teremtést.

Szellem - lélek - anyag, a három, ami egy, a kozmosz mint a végtelen tér ékessége.

Szellem - lélek - személy, a három, melyek úgyszintén egyek, a mikrokozmosz mint a világ ékessége a mozgás és változás örökké tartó folyamatában.

A Teremtő a hatalmas, mozgó és dobogó világszív magjában kapcsolódik össze alkotásával és az emberekkel. „Minden, ami lélegzik, dicsérje az Urat!”

A szédítő sebességgel minden irányból felénk áramló információmennyiség gyarapodása révén létezik egy gyorsulási diagramm, amely úgymond két összetevőből, az időgyorsulás és tércsökkenés komponenseiből áll. Ez egy új paradigmát okoz, melyet „globalizációnak” nevezünk. Ez egyrészt a legapróbb felosztható részekhez, az energia világához való áthatolást jelenti, másrészt ahhoz vezet, hogy a határok a legtávolabbi terekig kitolódnak.

A természettudomány ezt implicit (rejtett, burkolt) rendszerként írja körül, mint az információk egyesítését, mely a kiindulóponthoz, a keletkezéshez tér vissza, és mint explicit (világos, egyértelmű) rendszert, az információk szétterjedéseként és kibontakozásaként, amit folyamatos „határtalanításnak” is értelmezhetünk. Ennek következménye a legutóbbi évezredek egyik mindenki által ismeretes vonatkozási keretének megszűnése.

A nagy szellemi áramlatok így egy hihetetlen feladat előtt állnak, nevezetesen, hogy legyen bátorságuk az általunk geocentrikus világképnek nevezett, zárt gondolkodási rendszereket nyílt, hermészi vagy heliocentrikus gondolkodási rendszerekkel felváltani.

Így az ismert, megszokott vonatkozási kereten belüli észlelést egyidejűleg egy új tudat, számunkra ismeretlen vonatkozási keretével kell összekapcsolnunk. A folyamat hiányzó láncszemét az önmagunkban nyugvó nem tudatos létben fedezhetjük fel.

Egy utazóhoz hasonlóan, aki határokat átlépve új tájak szemlélésével tágítja észlelését, nekünk is el kell távolodnunk a magunk által felállított korlátoktól, melyet az idő és tér világában való tartózkodásunk okoz.

Az elkövetkező években egy új ismeretterület fog létrejönni. Ez a jövőben rendelkezésre álló új információs rendszerektől táplálva, tudatunkat és az azzal kapcsolatos észlelést, alapjaiban fogja megváltoztatni. Ez az abban összegyűjtött bölcsesség és felismerés lényegére is vonatkozik, amit a régi brahmanok a halhatatlanság nektárjának neveztek, és ami az emberekben, az emberekkel és az emberek által fejti ki hatását.

Mint amikor a szőlő leve egy erjedési folyamat során borrá változik, mint amikor a tésztában lévő élesztő megkeleszti a kenyeret, úgy fogja magát az évezredek alatt felhalmozott bölcsesség-tapasztalat, mint egy kis csoport emberi lélekben működő szellemi erjedési tényező, a társadalomban bizonyítani és abban hatékonnyá válni. Ez a láthatatlan szellemi hierarchia célja, mely megbízottjai által az emberi méltóság kiáltványát, annak célját és rendeltetését újra meg újra napfényre hozza.

Ezen ősi hagyomány közvetlen követőiként és képviselőiként jelenleg mi vagyunk felelősek az emberiség-lázadás egy szükségszerű, következő lépéséért: egy új emberi képesség kifejlődésének a kinyilvánításáért. Arról van szó, hogy életre hívjuk belső útitársunkat, a bennünk rejlő Másikat, a halhatatlan lelket.

/Pentagram 2010/