1.

             A lecsorgó esőcseppek között elnyújtózott, élvezte testének minden ízét, darabját. A cserepekből kidugta fejét a citromfű, a paradicsompalánta. A rozsdásodó satura egy üzekedő csigapár tapadt.
Szépséges kis napsugárral játszadozott. Egyensúlyozta a lábán, majd pörgette, az orrára helyezte, úgy billegett végig az öreg asztal peremén.Azután állához biggyesztette az egyik végét, a másikon az ujjait rakosgatta, és fölül pengette.
          Csuda  volt, tényleg. Kicsit hasonlított a szívdöbögésre, meg a nagybőgő durmogására az alsó oktávokon, de olyan volt, mintha inkább  azok hangja lett volna ebből. Föntebb húzva  madárcsiripelés és corallok csendültek maguktól, nem mint egy gépezetből, hanem az ujjaiból áradó erő összefonódott a napsugárral, és ebből muzsika lett.

 2.

A lerombolt városban szomorú kövekre ült a sötétség.A győztes nem mosolygott. Az égen  megvillant pajzsának ezüst árnyéka.
A keresztek között fekete csuhás alakok sürögtek hajlongva.
Esteledett.

3.

Gyere, Tündér! Sikolyod töltse meg a tengerek vízét élettel, tegye termékennyé a kiszáradt földeket, az erdőket tegye olyan vad zölddé, lángoló gyönyörűséges zöld fénnyel fonják be a lüktető sziklákat, szorítsák őket magukhoz gyökereikkel, roppantsák széjjel, morzsolják a halállá dermedt életet új alakká !Ó, pusztulás madonnája, te! Hogyan lehetne új élet nélküled? Hogyan teremne új ég és föld hatalmad nélkül?

4.

Te nem tudtad, hogy a lovagnak nincsen hol lehajtania a fejét?
Otthona az út, neve nincs csak az az állapot a jele, amiben él?
A lámpaoszlopnak dőlve feküdt. Az üres üvegben hangyák szürcsölték az erjedt cseppeket. A lépcsőház ajtaja nyikorogva nyílt, kilépett rajta Lévai néni, és kezében a cekkerrel elindult a sarki Real felé. A plakátokon választott arcok mosolyogtak még mindig.