A ló

Szántai Lajostól idézek:

"Az aranyszőrű paripa

Folytatva az eddigi gondolatmenetet, megállapíthatjuk, hogy a Királyfi egy olyan megvalósítási úton jár, amely még csak véletlenül sem keverhető össze az általános értelemben vett „önmegismerési” és „önmegvalósítási” gyakorlatokkal. Ezt többek között az olyan mesei szimbólumok is alapvetően alátámasztják, mint az aranyszőrű paripa. Az „aranyszőrű” jelző egyértelműen utal a már említett szolaritásra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Királyfi hátterében álló szellemi világot, tradicionális életet és Hagyományt szolárisnak: fényhordozónak, fényfelszabadítónak kell tekintenünk. A fényhordozó itt természetesen az aranyszőrű paripa. A paripa szimbólumában van megfogalmazva mindaz, amit a Királyfi hagyományvilágáról, végső soron az ősmagyar tradícióról tudni kell. A magyar hagyományban a paripa, a ló szimbóluma az, amin a „Mindenség mozog”. A ló lehet maga a világ is, az elszabadult, fékevesztett „fenevad”, amelyet meg kell ülni, meg kell fékezni, s a száguldásával ellentétes irányba fordulva, a szellemi valóságot meg kell célozni. Van olyan eset azonban, amikor a szellemi eredetet (fényt) elhomályosító sötét erő a célpont, lényegében ez a hátrafelé (visszafelé) való nyilazás metafizikai értelme. A hátrafelé, a visszafelé való nyilazás, a ló, vagyis a világ mozgásával ellentétes irányba fordulás olyan heroikus aktus, amely egyben a magyar hagyomány ‚milyenségére’ mutat rá, túl a szoláris jellemzőkön. Ez a milyenség, minőség egyetlen szóval is megfogalmazható: harcos, vagyis kşatriya, lovagi és nemes. A hagyományt általában papi irányítás mellett a harcos, nemes réteg tartotta mozgásban. Ennek a „kasztnak” eltűnésével az a veszély áll fenn, hogy a Hagyomány dinamikája is lecsökken, elvész. Ezért sohasem véletlen, hogy mindig a nemes-erények felbomlasztásával, a nemesi kvalitások felszámolásával, akár a fizikai szintig lehatoló megsemmisítésével (lásd: templárius lovagrend, illetve a táltos-kaszt sárkány-rendje) iktatják ki a szellemellenes erők a Hagyomány folytonosságát, közvetlenségét a világból. (...)"

 Valóban, a gyönyörűség csillaga  nem csak hús és vér és csont és inak, azaz nem csak  biológiailag megmagyarázható szervezetként, megnevezéssel körülhatárolható élő lényként jelenik meg  mindaz a minőség, amely a Fénnyel rokonítja, hanem a természet képes analógiaként megformálni azt, amely őt az Ég, a Szellem felől anyagiságában inspirálja. Hiszen minden formaként megjelenő létező a Teremtésben vesz részt, nemessége természetesen különböző, az által, hogy benne milyen intenzitással forr a rokonság az eredettel .Nem véletlen tehát, hogy egy állat nem csak anyagcsereüzemként értékelhető, hiszen ez csak kerete azoknak az erőknek, végső, legsúlyosabb állapota, amely azt létrehozza, így jelenik meg előttünk egy  egészen különleges lény: a lélek maga...akinek lovasa az emberi akarat. Mindaddig, amíg a lélek nem tud önmagáról, a lovas akaratától függ, de  mihelyt beszélő, tehát tudó, öntudatos lélek, táltos lélek, nem a lovas irányítja, hanem ő segíti a lovasát eljutni a célig, a megoldásig,beteljesülésig, a beavatásig.Egyedül ezen a táltoson, amely együtt hordozza az égi származású lélek, a küldött és a hírnök jeleket, képes a hős, vagyis a Nap utat, Fény utat járó, hivatottból kiválasztottá serdülő harcos elérni a mélységet és a magasságot. A Táltosban olyan szintre transzformálódik egy sokkal magasságosabb, intenzívebb lét állapota, amit az ember fia még megérhet, rá hangolódhat. Ő az egyetlen, akihez szól, jobban mondva beszélni tud a Táltos, hiszen van füle a hallásra, és fölvéve annak az erő állapotnak a követelményeit, a gondolatot az általa megélhető legmagasabb, legaktívabb mágikus képességet tanulja meg birtokolni, használni, önmaga lelkét egyszerre formát adó és formálandó képességnek megélni.
 A paripa neve lehet Nap apából is, azaz a táltos az abban tudatos lélek. De ha egy másik jelentését vesszük szemügyre, azaz a paripa a köznyelvben egészen pontosan a herélt lovat jelenti, nos,a kellemtelen mellékzöngét félretéve : olyan lelki minőséget hoz létre, amely már nem származhat a férfiúnak indulatjából ,hanem  ettől a köteléktől elvágott, nem olyan lélek, ami erre a világra irányul, hanem aki annak kettéválasztottságát megszüntette, amely magában foglalja immár a Teremtés két alapprincípiumát:együtt férfi és nő. Nem hermafrodita, hanem: Isten. A kettő között különbség van! Nem csonkán van jelen két eltorzult fél lélek együtt, hanem a mind a kettő Egész a maguk legteljesebb mindenségében.

Magától értetődik az, hogy itt nem szervi csonkulásról van szó, hanem az isteni magerőt helyettesítő elvtől való elszakadásról.

De a ló nemcsak ló: hanem szarvas is, csodaszarvas. Arany ága, agancsa a nem e világi tudat ereje, mennyei, égi, Krisztus szimbólum, akit a lovag, legyen az Hunor és Magor, vagy Szent László követ....ugyanis a lovag, ebben a világban a legnagyobb, a mennyek országában viszont a legkisebb, bizony, mint Keresztelő Szent János, aki az Úr útját egyengeti.
A szarvas: Minden....ahogy azt ősmeséink tanítják. Megjelenése, mint a legnemesebb élő formának, aki által élet, táplálék van, ugyanakkor kapocs az emberen túli világokkal, mert az, ami által megjelenik a Szarvas isten, több, mint ember és több, mint természet.
A beavatás elvezethet hozzá, mint célhoz, de elvezethet hozzá, mint kapuhoz is.
Ugyanis semmi sem végső állapota az életnek, hanem egy élet általi fölemelkedés, egy újabb élet nyitánya. A lét állapota a tudat állapota, és a magasabb tudat, amely analogiákban ismeri fel önmagát, az állati létben nem az alacsonyabb rendűséget, vagyis a használhatóságot értékeli, hanem teremtő képességeinek nyitányát és kibontakozásának lehetőségeit.

Nekünk a ló maradt mégis a misztérium, és nem a szarvas, mert a ló: általunk is lesz. A nyers, vad természeti erőktől közösségeinkbe kerítve, őt mi neveljük, mi nemesítjük. A szarvas formája  értünk, de nem általunk van, a lóé viszont már a fölemelkedő emberrel együtt nemesedik, az emberért.

És minden, ami a nálunk a lóval összefügg, nemesedik, még akkor is, ha egy szeszélyes istenasszony, Fortuna játékáról van szó csupán.

Nálunk a  ló minden minőségben szentség, a legaljasabb bukottságban is. amikor lesüllyed az anyagiság legalsó fokára, és csak a ló teteme marad, mint táplálék, a szuvasodott csont, kopott, száraz, emlékművébe meredt kultúra temetőjében.Mert romlott istentelenségében is képes a hiányt megfogalmazni.

És szentsége a minden kapaszkodóját elveszített misztériumoktól kilúgozott nagykabátos, szivaros, kabarés életnek is, amiben a lóverseny elérhetővé tárgyiasítja azt az elérhetetlenséget, amelynek ára az önfeláldozás volt. Most ezt az önfeláldozást a szenvedély helyettesíti.

A ló azonban nem csak tárgya a versenynek, hanem szerelme  a fogadónak,és ugyanakkor ellensége, mintha látná benne az elveszített Istent, akit lehet gyűlölni , és lehet szeretni., és lehet imádatába kapaszkodni. Akik a téli fagyott ködben izzó, remegő testtel párállanak, sugárzik belőlük az az erő még mindig, amiért epedve válik rajongóvá a vámpírrá korcsosult civilizált tudat, ugyanakkor a nemes állat testének felépítése, izmainak arányossága felülmúlják az emberi szépség mértékeit, és amely állatként az ember után következik, de mint ló...!!

Még mindig megtestesíti mindazt, amit az ember szépségről és szabadságról álmodott. Valami fenségesen titokzatos kapcsolat kötötte és köti most is az emberhez, nemhiába lett a legnagyobb magyar, Széchenyi István a hazai lóversenyzés atyja...megsejtette az elhagyott misztériumot, és újra élesztette volna más formában...mint minden, ami a nevéhez kötődik, Döblingben nyert értelmet...de nem miatta....

És íme a versenyből közösségi élmény lett, templom, szentély a pálya, amelyben a szerencse istenasszonya is remegő ajakkal, és kezét tördelve lesi az eredményt. Mert hiába, emberi gyarlóság ide vagy oda, bunda itt, bunda ott, a ló bármilyen nemes állat, van neki ugye négy lába, ami megbotolhat.
Egy őrület az egész, amelyben megrökönyödve harcolunk és üvöltözünk az előtt a csoda előtt, amely még a fény sebességénél is lényegesebb, a befutón múlik az életünk, és elbukunk.....vagy a mennyekbe röppenünk.

Ám ennek ára van....és ezt az árat, mint adósságot, könyörtelenül behajtják rajtunk.

Míg a misztériumnak: ajándéka, amely csak akkor közelít hozzánk, ha mi teszünk lépést felé, mindig annyit ad magából, amennyit mi magunk képesek vagyunk megérteni, megélni, és életünkké tenni.