Tőled tüdőfekete köveken sasszézva
búcsúzom.
A dal, amit szívem susog, valami standart égi
liaison
Aranydrótból húzott
cimbalom pöng körül, ölel az élet és örül.
Ha!
....hahahaha!
Éteri vagyok, mint Godzilla, körmöm hegyén
pirul a világ egyetem.
Szemem galaktikus kocsonya, pupillámban
foszlik luxxá a materia.

Amíg álmodhatom, veled álmodom, bébi!
Bifidusz eszenziszed vagyok.
Rendbe teszem én az emésztésedet!
Addig teszem neked az agyam, amíg
a Cocitus jegébe  nem fagyok.
Ne, ne, ne felejts soha!
Nem fordítottja vagyok,
Egy a közepem vele, míg ő fent a Jó Atyaként ragyog.
Az út hozzá: a pokol poshadt feneke.
Hollóim küldöm neked, és szurkos, vicsorgó toportyán
véreim, ezek szolgálják majd azt az ihleted!
Általam romlik porrá, ami örök: az átalakulás így őrzi magát.
A ragyogást az én szerelmem éjszakája szövi át.
A dicsőség birodalma  nem statikus bunker, hanem a mennyország!
Képzeld el, hogy zúg viharként szívében az örök  halál!
Álmodd, hogy kavarog egymás lélegzetében minden, ami született!
Forr és szikrázik a varázslat, benne állandó alakzat soha  nem teljesül,
mégis megéli minden a maga teljességében isteni önmagát,
ahogy én magam
a gonosz igéjében dönögve.
Akit senki nem temethet soha, én
magam temetem kezembe arcom.
Mégsem ellentéte vagyok, velem egész és isteni Isten!
Ő nem más, mint az  én szenvedélyben pompázó szenvedésem!