Amikor talpadon át a Krisztus  fénye bizseg,
rajtatapodol  az ős erőn.
Lebegsz, mint hangya
a lehúzott zuhatagon. Elfoglalt vagy, mint egy
szar magyar egyetem, és kedvesen
mosolyodsz a rád
kést emelőre. Suttogod:
"testvér, ne légy már dőre, hisz,
ha lebököl, csumó egy vér leszöl, és vihetik
neked a napi
túrórudit a beszélgetőre"
Nos!
Ilyenkor se add fel!
 
Körülölel ez a guzmó forgatag, minden igazad úgy ragad ,
mint a csőd. Mint a padod alá ragasztott rágógumid.
Szárnyadon cipelsz minden emberi bajt, és ami hajt,
hogy ne hagyd itt a fájdalmat, amit Isten sem viselhet el.
Hátha őkelme majd magához tér, és párnájáról fölemelked.
Ha embernek katarzis szenvedése, neki legyen élmény az
ismeretlen lehetőségek tája, hova
nem téved soha őfenségessége.
Kinek nem kell demokrácia, a démoni zene bona,
vágják le a kezit, és a fülibe
tömjék okulni, mennyire boldogít  az elferdült, süket sharia.
Jó a virradat.
Ében dallam nyalogatja köldököm, fekete méz csurog, édesebb,
mint a gyári máz.
Nem komáz
a hatalom, pedig csak szókimondó rabszolga vagy, ha
fölpislogsz az aktualitás között bután.
Nem szeret a hatalom,
és nem lázad ellened,
nem rólad szólnak  a hírek,
nem téged magyaráznak,
nem vagy egész jó magyarázata a
köztes létnek és a mának.
Nem ellened lázad a kor, te csak ma
gyártasz evangéliumot, amit nem kanonizálnak,
és  nem gyúrják kamu totemmé.
Mintha nem is lennél.
Nevezetes névtelen, varratlan köntösű sohaminden.
Aki számít rád, és mindig tudja,
merre vagy található,
akinek beszólsz, hogy látható legyél, az
Isten , aki pörzsöli és neveti haragod,
no meg a végrehajtó.