Pont a negyvenötödik telemből  lett elegem.
Végigtocsogtam az életemen. Sírva
ahogy mind közelebb csavargok a sírba,
gondolok most a   kölyökre, akinek
sehova és senkihez nem vezetett  útja.
Önmagamra
Hova jutottam?
Sem szép, sem szent, sem pedig szabad nem vagyok.
Semmire nem vittem.
Nyögöm ön magam és adósságomat,
ahogyan jajgat a botor emberiség,
nem adományként véve, hanem hitelbe,
nem ajándéknak fogadva saját,
megszentelt, isteni  életét.
Sem jó apa, sem társ nem lett belőlem, de
mégis, ahogy minden tettem  kéregként húzódott
arcomra, gyónom egyetlen Királynő neked:
Megérte! Megérte! Megérte!
Minden gondolatom, jó és rossz cselekedetem,
tévedésem, felismerésem, bűnöm és erényem, 
hozzád vezetett.
Ami erőm van még, fölajánlom neked...
Ó, örök Anya!  Prima Materia!
Te szülöd meg az Istenségemet.