Sorsunk ez.
Sorsunk ez, és nem te szenveded.
Nem te szenveded, bár belőled ered.
Minden belőled és érted való, de nem te éled meg, Isten!
Minden egyes könnycsepped, amelyben meg-meg csillan az az elveszettség,
amit az egyedülvalóság rettenetében a végső felsőbbrendűség érez, mi vagyunk.
Mi vagyunk magod! Szétszórsz minket, mint Noé a részeg önkívületben!
És mi lesz velünk, te, öreg, felelőtlen, bűnös isten????
Mi vagyunk az ital, amely lecsurog sárga szakálladon, mi oltjuk szomjad,
és mi hozunk megnyugvást, ha már nem nyughatsz, mi súgunk sejtjeidnek
megbocsájtást, simogatjuk azokat a receptorokat,. amelynek minden szikrája
megannyi csillag,Isten!
Általunk vagy, általunk lehetsz boldog, általunk válhatsz teljessé,
és mégis mi halunk meg.
Az a csepp öröklétet, ami a mi teljességünk, miért zavarod meg?
Miért zavarod össze a szeretni vágyó értelmet?
Miért hívsz oda minket vissza, ahonnan neked kellene velünk tartanod?
Miért hazudod magad jónak, amikor nem csak jóság a személyed,
hiszen egylényegű vagy a gonosszal, önnön ellentéteddel.
Miért hazudsz üdvösséget, amikor te kísértesz?
Miért követelsz morált, amikor a főbűnös te vagy?
Miért kell átváltoztatni minden létet, amikor minden Egy, és minden állapotában ott virul az örök élet?