Összecsordul itt az ég a földdel, és zuhatagaidban pompás keblű amazonok testén forr a hajnal.
A rejtek, ahol megtalálták a menedéket
a hídról zuhanó tehetetlen árnyak, akik megérintették létük befejezettségét.
A kutya, akit olthatatlan szomj éget, vére gyűlik méhében és nyüszít a terméketlenségtől,
A misztériumok vonatán a tudás állomásaiba kapaszkodó gazdag patkányok ivadéka.
A gyermek, akinek apja üvöltötte, hogy nem létezik, és most arcát eltakarva meditál
a temető fái alatt kuporogva.
Azok akik templomok padjaiban kushadnak, véres bakancsukra meredve.
Azok, akik ölni és halni vágynak epedve, akik szeretik a gonoszt, és emelnék a magasba,
hideg húsából vennék a falatot, nyálából az italt.
Azok, akiket Isten magától elzavart.
Azok, akik hiába keresték az örökséget.
Azok, akiket anyjuk bőgve védett, és elkente sorsuk tintáját maszatos arcukon.
Azok, akikről, mint a kinőtt ruha, leszakadt a világ és a barátok sora.
Akik lelkük fölé nőttek, mint a Nap árnyéka, amely emésztené forrását, hogy éljen.
Akikben tombol az alkímia, amelynek nincsen hagyománya itt.
Széthasítja szívük dobbanását,  és tudatuk ott sziporkázik minden ékkőben, amely a túlvilágon
is túl rájuk vágyakozó királynők gyönyörű nyakán ragyog.
Ó, akik reszketnek az éhségtől és a bűntől!
Bevizelve bűzlenek latyakos vándorútjukon, édes, fehér combocskákról álmodva.
Akik egyedül döglenek ugyanazon az ágyon lángrévületében az őrületnek, amelyben a feleslegessé sorvadt nemzetek égtek el.
Markukra sárga göröngy sara tapadt, hol a Mindenség sírja domborul.
A fejfa ásójuk, és rábiggyesztve a rózsabokrétás kalap.
Ó völgy, ó, te, ahol szelíden omlik el a langy sugár, ahogy halott szerelmes könnyű keze az ágyról hull alá.
Ó völgy, te szépséges iszony, te vagy otthonom.