Míg ujjam a billentyűn tapad, mint Bronsoné a ravaszon,
várom a szót, mi majd feloldoz, talán már a tavaszon.
A szót, ami nem keríti körbe szívemet, nem kell ismételnem
unottan. Bármi lehet, a termő föld néma nyugalma, üvöltő
vihar sugárzó tombolása, belőle szökken világgá minden történet.
Szó, te, akiből és akiért vagyok, itt ülök nélküled!
Zajos halálfélelemben szerelmet lesve, a bomlás zamatának zenéjét,
bluest hallgatok, hangokból hámozva a teremtő csöndet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.