Míg repedt és sebes lábbal lohol a hajnal, hogy a hajót űzze,

fehér keszkenőjén rubin maszat a vér.
Testvér!
Nem rángatnám a lábad ha akasztanak, de megérdemled a halálod, ha forradalomra csattan a fogas idő ragacsos kereke, mert a rendszer tested szőtte, és vele elméd, testvér, ha nyelved feketén lóg  és csorog velőd, mint a szavak, a nyál, és a templomi énekek.
Sírnak az erdők, északon.
Égzengés csattan fölöttük, és mint a bábukat, a fákat ledönti haragos tenyere a megváltozott időnek, veszítve játszmát, nyelvet...és életet.
Pusztulnak az erdők nyugaton. Szójával gyömik le torkunkon azt új rendet, egyenlő arányban szétosztott rovarporciók kucorodnak tányérunkra, és engednek másnak lenni, ott, ahol a legnehezebb  megtalálnom azt, miképpen lehetek végre önmagam.
Halott indiánok  teste a raklapon.
Halott medvék.
Halott kutyák.
Halott virágok.
Halott angyalok.
Halott tündérek.
Halott koboldok.
Halott vitézek.
Halott próféták.
Halott forradalmárok.
Halott trubadúrok.
Halott költők.
Halott tüntetők és halott ellentüntetők.
Szerény Szilvia szétvetett tagokkal röhörész, a vezér szája szélin az algapörkölt szafttya, ki minden rossz gondolat fattya, most

trónján feszít,

keresztjén bolond herceg gurguláz, tagjain szétfolyik a fény, nincs ideje már,

sem pedig hitele.