Mint a felmosórongy piszka, szürke esztázisba omlik a Nészínház utca, szívemben mégis ragyog négy nap üdve, mikor ölelt a szerelem kék szobában a puha ágyon. Rámkapaszkodott, és csacsogta mézes bölcsességét, míg hittem végre Istenben és magamban, no meg hogy a kettő végül is ugyanaz. Hazug kísértetek azok, akik surrogják a csatornából lebegve, milyen jelentéktelen az ember, katonasipkában, az Alföldi utca sarkán ukrán cigarettát szíva, lábatlanul a kerekes székbe zsugorodott a Síriusról idelökött aranymag.
Bezárva, bukottan, mint a betonból öntött ősatom.
HOgy lehet végtelen időkig egyetlen kínba lángolón alkotni világokat?
Íme, nincsen ok, csak ha van magyarázat arra miért kell túlszárnyalnunk, mint a sirályok, minden
axiómát, amit kilkhorrá fagyaszt igyekezetünk.
A kávéautomata melletti húgytócsába pörgött utolsó százasom, így capuccinóm is odalett, szégyenkezve ballagtam tovább a volt köztársaság tere felé, hol forradalmárok és váltakozó színezetű pártfunkcik képedtek el azon, hogy minden pusztítás nélkül egyetlen laza hivatalnok cenzussal át lehet értelmezni a világ történetét is talán, mintha nem kettőezertizenegy lobogna egyre közelebb ellentmondást nem tűrő prioritásához a teremtésnek, nos, parádéskocsival és fehér lovakon battyog majd egy megidézett történelem, kitessékelve belőle azt, ami kényelmetlen és ami igaz.
Szerelmem szerelmeit éli buzgón, és lélegzi számba,mintha síkföldre csöppent aranypille lenne, aki édes turbincaként röppen körbe, megsimogat és ellök magától, feszes, gömbölyű fenekét pedig úgy csodáltam, hogy barna harisnyában előttem lépkedett. És csókom csak úgy csattant, amikor e gömbölységet illette, no és combjait, amivel körbefont, mikor felugrott rám, mint bikára a krétai akrobata lány, hogy legyőzze azt, igaz, ott annak szarvába kapaszkodott, Ő pedig farkam igazgatta beljebb, így diadalmaskodott édes nőnemű mithraszom felettem.
Buknék én veled még alább,
lennék szétcincált őserő,
ha bírná még a süppedő heverő, és a mindenség is csak nyikorogjon recsegő rugókkal,
amikor galaxisaink csillagai átcsurrannak egymásba, életet és sorsot cserélve!
A temetőben hol összefolyik nedvessége és maradéka két évszázad biokémiailag lebontott történelmének dér ragyog a száraz leveleken. Az utcákon, amik behálózzák, mint erek, az életem egyedül éppen úgy való vagyok, mint veled. Valló és átkozott hitetlen, aki nem tudja, csak látja mit rejt ez a pár millió év mögöttünk, és mit dugdos saját élete, és mit tár fel a tied.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.