A misztikus rózsa úgy nyögdécselt ágyamon, mint kacér, fehér bőrű lányka. Az udvaron párolgó farakásra telepedett az éjszaka, és a vonyító  eb a szomszéd tanyán, megsértve a magány poklában vackának sarkába gömbölyödött.Vacsorám héjában sült burgonya, tökmagolajjal meglöttyintve, majoránnával, mellé édenből csent ízével a  fekete szőlő, és narancsital. Régen imádkoztam ilyen jól.
Elégedetten tértem meg heverőmre , míg meditációm veled elcsöndesedett, csak a hangod csordult szívemben megint, és csöppjei, mint a mézes bor csurogtak, kenték össze boldogsággal a dobogó húst, amely megfeszült, minta a vállam, amint a súlyos kalapáccsal püfölöm szét az anyagot, amit a kozmosz urai sodortak görbe ujjaikkal, az élő matériát, melynek rostjai úgy fonódnak össze, mint a szív izmai, és mint ruhád szövetében a fonalak.
Foton hengerként pörget magával a rémület. Mi lesz, ha nem leszel? Értelme lesz e mindannak, amit megéltem, ha anyag nélkül , mint a láthatatlan hang és a Nap tüzében elpárolgó illat eltűnünk  a következő év dimenziókat egymásba ölelő őrületében, hogy utódaink csak, emlékezve ránk,mint  lesajnált kísérletére a léleknek, szégyenkezve, hümmögve említsék nevünk, ha röpülve galaxisok között, eredetükről váltanak szót, amint ametiszt serlegbe töltött ambrisiát kortyolva, kacagnak, forró nyáluk kicsöppen, kerevetük párnáján lefolyik, és gúnyosan mutatnak vissza ránk, akik meghaltunk, hogy ők örökké élhessenek.
Ama gyönyörű, ártatlan néhány esztendő, amely szépségesebb nekünk, mint milliárd fényévek bűvölete, az ragyog szívemben, és te vagy ennek a pompának tükre.
Mit érdekel engem, mi lesz holnap???
Most vagyok.
Hiába roppantja össze a korszakok egymásnak feszülése csontjaim, és maszatolja rá az Andok szikláira velőm, hiába perzseli le rólam életerőm testét, vágyaim, gondolataim, a lélek által egyetlen éjszakára és egy rövid nappalra önmagammá, ugyanabba a rendszerbe varázsolt csillagerők  roppant szenvedélyben tombolva hiába oltják ki egymás igát és mértéket vesztett erejét,

most vagyok.

A misztikus rózsa piheg, mint elgyöngült szerelmes, ronggyá tépett ruhája az ágy mellett, lábikráján düböl egy kék erecske, már nem szól. Mit mondhatna még? Talán a csendről fecsegne csillogó szemmel, miközben gubancos szakállamba kapaszkodik, és finom kezecskéjével tarkómat birizgálja? Átalakulásról, miben alkémiai fényünnep keretében az összes zászlókat felvonják, és mint a majálison lufikat eregetnek föl, amint együtt danol a boldoggá avatott sereg?
Nem, nekem jobban kell a szaga, ott az omlós, puha hús között, combjai tövében, a bőr redői közé fészkelt az üzenet, cseppjei az édennek oda folytak össze, Isten odacuppantotta megigézve utolsó csókját, és most Isten nyálával keveredik el az enyém is, abban a szent kehelyben.
Minek szakítsam én a tested széjjel, amikor együtt lélegzik benned a szent és a hús szerelme, nincsen jó se gonosz nélküled, te vagy a mindenség kulcsra zárt börtöne, te tanítása, útja, és egésze.
Egyetlen világ a rendje Isten idejének.