Szó rakodás
Kopog a valóság kalapomon, karikára potyog, bugyborékolnak körülöttem a megsüllyedt hajnalok, nővé tárta magát lelkem, most befogad érett sötétsége igét, fényt, salakot. Kertemben ott illatozik minden fűszerszám, és édesen csurog a körte, maradok egymagam magomba zárva, örökre.
Szívemben rohad végtelen vörösen a Pollux, az Arcturus, és az Aldebaran, forr az élet sója, csírázik szép halálom, szökken a szerelem,
új eget sző fölém a hullámzó moraj.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.