A Gellért hegy árnyékában

Éppen úgy töprengek itt most, éhes

macskák kerek tekintetére fűzve, mint

zsonghatott a vér a szent agyában, hogy is zúghatott

ő le ide.
Nekem a pénz kell, úgyhogy naponta lájkolom

a disznófejűt, és dicsérem karaját, tokáját, csülkeit, neki

a hit kellett s véle hitbéli dicsőség, mely magába fonja a hitetlenek varkocsát.
Ő számba és seregbe mérte Istent, hogy hogyan esett le, ide, hol

most én mosdatom fehérebbnél is sápadtabbra egy világ árnyait, csak legenda

meséli. Ki tudja, megcsúszott talán sprőd szandálja, mikor leste az őserő köré gyűlteket, akik fehér lóban tisztelték Krisztust, mint más ősnépek is gyakorta fehér ló , vagy szarvas,

unicornis alakban.
Tényleg szekérrel csörtetett e, és az akkori még ki nem taposott utakon megborult kocsija, hogy ő

hulljon alá, és így legyen térítőből első szent? Talán.
Azokról, akik fent

oly korból való  igét zöngtek,a miről még Gellértünk ősei sem hallhattak soha, csak gyilkosokként

emlékszik meg a krónika.

Ám legyen. Én csak bámulom a kocogó fiatal csajok ringó melleit és formás seggét, és keresztezi utam annyi régi emlék, hol két kölyökre gondolok, akik magomból bújtak elő, drága, megismételhetetlen, különleges palántákként, hol szerelmemre, aki úgy nevet balgaságomon, mint Beatrice, akinek Benedek mindig ott egyensúlyoz a pörge szavain, ami bizony veszélyes terep, hiszen a hölgy a legremekebb, ügyes, szépséges és értelme is nemes. Vagy azon töprengek, hogyan gyúrhatom elő ujjaimmal a nirvana agyagát, beletömve a Dunát az összes uszállyal, ezeken fekete kutyák üvöltik boldogan a dagadó Holdat.
Új korszak ébred bennem.
Rátapadt a nyári hőség a fehér gerincű ősi hegyre, arcáról cseppekben gördül felém a bizalom és a kétely.