Halott álomba kábultan nyúltam el,túl élőkön és holtakon, múltam parazsán. Hiába markoltam az eget. Foglyul ejtett akarásom, és csak saját gatyámban kotorászom, ha viszket, mert izzadok, hiszen az alvilág nagyon meleg. Dunsztolja azt jól lezártan száz templom, ezer sírbolt, és jó nehány jó könyv. Mű remek.

Annyira szenvedek a katarzistól!

És nem is fizet olyan jól. Smucig némber!

Mint haldokló lógó, puha fütykösét, markolom az életet. Saját magamba kapaszkodom. Sajtolnám ki magamból az apró istenképeket, mint a gyerek, ha magára hagyottan csillagok között bujkál, ám unottan nem lehetek forradalmár minden dalomban. A zsongó, ragyogó márciusba belekordul a betonkeverő, bringások bukdácsolnak a a feltört ugaron. Pest halott csipke, cicomás ürügürüfütty, végbélszél. Szűk utcáin büdös a szellet, fák és igazság nélkül. A bezárt mozikban ugyanazok a kísértetek, de van pizza, net, és új alternatíva, mozgalom, frípressz és forradalmárok vendégségben.

A Gyula nem tud meghalni. Nem azért, mert a halálraítélt ítész gonosz és juj, de csúnyákat mond, bár ő tényleg harcolt, és nem volt soha szeplős zsúrfiú. Lehet nem szeretni, de vinnyogott a halálfélelemben, és pupilláiba belemarta magát a gőgös büszkeség és egy igazság, aminek csak savrágta szürke gerendáit bámulhatják korunk hős demokratái, a talapzatot. Tovább sem szívük rezdülése, sem értelmük, sem hitük nincsen mozdulni.

Kellemetlen minden ilyen alak, aki mint a fizetős szakokon oktatott ősgörög tragédiák antigonéi nem nyakkendőben és kiskosztümben mérik az emberiséget, hanem olyan lombikokban, olyan súlyokkal centizik ki, azokkal a morálpatikai finom ezüst súlyocskákkal, amelyek a legkisebb tévedésre is könnyűnek mutatják a lelket.

Fatalista buzgalom, amely önmagát emészti, és egyáltalán nem ígér feltámadást, de nincs megítélni jog, amely csak bűnre nyom toleranciát pecsétnek, élni és tenni akarásra nem. A Terror Házának falán ovális képeken munkások. Nem okos arcok. Egyszerűek, nem tiszták, inkább fáradtak. Nincsen közöttük írástudó. Olyan nyílt képei az emberiségnek, amelyre nem lehet mutogatni ünnep napokon. Most hogy mutatna ki egy ilyen alak a zászlókon, transzparenseken? Aranykeretbe fogalt normális ember arcok, borostásan. Némelyikük talán még írni, olvasni is alig tudott. Mondom, írástudó talán, ha akad a közöttük, majd megnézem jobban, Katonák igen.

Harcosok, iparosok, parasztok.

Színészek és költők sem.

Többsége munkás. Proli.

Kevés az olyan történelem tanító, aki képes lenne nem tiltva dugott kételkedéssel átadni adatokat és tényeket. Ez megbocsátható, és szerepük és később óriási. Talán nem is dolguk a barikád szögeiben fönnakadni, a szálkás raklapokon nadrágot elszakítani.

A kegyelmet, díjat, tapsot szégyenlősen fogadni igen.

Fényes alagutakban tör előre a civil őserő , hittel, és biztos háttérrel, kultúrnemzetek intő mosolya, és terelő gyöngéd jobbja mutat utat előre.

Ma itt, Magyar Országban csak a vidék él életet.

A Gyula azért nem tud meghalni, mert abban az állapotban van, amikor két világ között óvatossá lesz azért az ember, és tudja, hazudni ott már nem lehet. Retteg, és markolja maradékát, minden sejtben igazolást keres!

"Én vágtam át!"

ÉN!

Hát de meg fog halni mégis, mert elmúlnak majd sejtjei, és ott túlnan nincsen elévülés. Csakis mélységes szembesülés. Jaj, bizony!

Hiszen a lélek máza fröccsen majd le róla, és boldogan lélegezne nagyokat mezítelen, de a Gyula nem engedi.

Gyula a lélek és Gyula, a máz.

Miénk az udvar és miénk a ház

Miénk az anya és miénk a láz

Miénk a tükör és miénk a gáz

miénk a hatalom és miénk az uralom

fújkálom  köldököd körül a pihéket a puha párás csöndben .

Hajad szétterül a gyűrött újságpapíron.

Gyula, a történelem.

Megakad szemem megtört gerinceden.

Töretlen só az életutánzatban.

Villamosom átvisz hidakon és utakon.

                                                                                  2.

Hideg macchiatoban bugyborékol a költő, szívószálát utána lenyalja, a fényes ragacs nyelve hegyén ragyogva olvad el.

Rezegnek egy kicsit a marketing maestroval. Mintegy ráhangolják szívük ügyét az alkémiai mennyegzőre.

Jó itt, jó itt, jó itt!

Permanens csodálkozó állapotba merevedek a jelen harisnyakölteményeit illetően, melyben izegnek diáklánykák és feszes meg gömbölyded üzletasszonyok, ó, itt fönn az oktogon páholyában a recsegő fekete padozaton báván akadok fenn a megrekedt fény ontotta látványon.

Hajjaj, múlik vihara az érintésnek, pezsegve gyűrűzik hét világrend minden ereje, most ami saturnus tályogos pofájában levegőért kapkodott,komfortossá érett.

3.

A hold műveletei

Leválasztottá lettél.

A kavargó világrendtől, az áramló élettől eltelve, csömör gyötri elméd, az egymásba zárt, egymástól elválni képtelen rend izmos nyolcasai keringik körül szabadulni vágyó ős képleted, az erőt, amely ráforrasztva plexilapra jelek függvénye csak. 

Ó, ha bomlik végül ez a rend!

Ó, ha szeretet, lelkesülés, közösség, család, haza, őshevület egyként szakadékba hullva, tördelő kezekként fonnyadnak el!

Ó, ha a Párkák fonalából font nyolcas rendje, közepén a Dög baromi szíve döng,ontva vért ereinkbe, és mi  , az Ember transzmutáljuk nedvét, hogy megújulván általunk nyerjen új életet, áraszt el bölcsességgel, hittel, emlékezéssel, ihlet írásra és szónoklásra, mikor felszakad a béklyó,a rend, amely maradásra kényszerít!A kín szerint, hogy a szélén táncolva végül sötétségnek adjuk lelkünk!

Te, te áldott!

Te  pompás káosz!

Te, Eredet, melyből egymásba csavarodó szalagba zárta léted az ellenkezés bölcselete, te, királyi semmi,   amely új eget szül, ami nem erőnket akarja, hiszen belőlünk alakul, mi teremtjük csillagait!

Ó, Sötétségem!

Beléd zuhannék boldogan, elveszve, egymagam, aranycsótányaid között zizegnék szárnyasan, puha hasadra hajtanám konok homlokom.

Solve !

Solve !

Ne felejtsük el: mit is kell transzmutálnunk? A romlandó természetet kell saját magunkban arannyá változtatni. Ehhez meg kell találni a romlandóban a romolhatatlant. Az alkémia egyeten utasítása ahhoz, hogy hogyan kell ezt megtenni a következő: Solve et Coagula. - Oldj és Köss! A hagyomány ezt a két műveletet ismeri. Az első a Holdhoz tartozik a második a Naphoz. Ez pedig a következőt jelenti: A romlandó természetet meg kell oldani (hangsúlyozom nem szétoldani (nem disolve)!), ahhoz, hogy a benne rejlő valós isteni mag kicsírázhasson. A mag héjának meg kell repednie ahhoz, hogy előbújhasson belőle a szárkezdemény és kidughassa első leveleit a napvilágra. Konkretizálva pedig: a testet és az ehhez tartozó ösztönéletet háttérbe kell szorítani, ahhoz, hogy a vas philosophorum ajtaja egyáltalán látható legyen, azután pedig nyitható.