Hölgyem!

Te vasköltemény!

Isteni íveden hatolok át minden este, két világ partja között. Fáradtan, mint az állatok, akik erdőtűz után kerestek új vadászterületet, és küzdöttek véres agyarral, megtépett bundával, morogva, marva még azt is agyon, akit szeretnek, hogy maradjon a koncból, úgy féltem én is az életem és sebzem azt halálra társaim.

Mag vagyok mégis. Más millióval a lúgosan fröccsenő éjszakában, most, hogy a tavasz megint szagosodik, azt keresem, akinek szétrobbanthatnám zárt sötétségét, azt a héjat, amiben magának öleli még csak lélek utódja sejtnyi testét.

Ó, hidam!

Te, akinek teste utam, és akinek útja: lelkem, évtizedek óta bolyongok hontalan, rakodópartodon, ücsörgök néha, és imádom a Ferencváros meg Csepel óriás kéményeit, a téglákat, a vízparti fákat, a szabad és kegyetlen sirályokat. Korlátodra támaszkodva óvom magam a végzettől és a végtelentől. Néha rádhajolok, és szegecseid simogatom. Hány álom lett általuk kötve hozzád!

Hűvös illatodra mászok és onnan csüngök a hömpölygő ősanyag fölé.

Hidam!

Míg önmagát fonja a mulandóság, oly gyönyörű vagy, mint az égbe kapaszkodó templomok.

Zöld mázad, mint a zománcfestékkel lekent ódon szekrény a Kocsisoron, a lomtalanított egyenruhák és régi ócska lányok történetei között, ferdén, de biztosan, mint koronán a kereszt.

Egymáshoz kapcsolod az ország két partját, és egymáshoz is kötöd őket, mint két szigetet, Pannoniát és Hunniát, rád pedig a folyó feszíti magát, rád, mint test a keresztre Ég és Föld között.

A legsúlyosabb anyag vagy, mégis a hét világot idézed, a szivárványt szövetségét, csoda e, hogy a fehér táltosok és a katárok utódai  barlangot találtak melletted? 

Nekem nincsen történelmed, nem érdekel a neved, sem a múltad, kinek ki épített, de szagolom és látom minden építődet, akik úgy sorvadtak el, hogy erőt adtak neked, feszességet. Te nem csak vas vagy, hanem hús is, de nem csak hús, hanem öltözet,a léleké, Ábelé, aki meghalt, mert gyenge volt, és erőnek mégis  talán maga a Fény hordozó angyal kerítette éppen ide.

Szeretlek

Rajtad fújta szét szakállam a szél, és száraz számat csókolta az eső, sajgó lábam alatt ingottál, és csak úgy halnék meg, mintha rajtad igyekeznék a Nap háza felé, ahová soha meg nem érkezem.