Zsong körülöttem minden. Olyan tehetetlen vagyok, mint az újszülött, akit kilök magából az éden, az anyai méh.Kivettetésem előtt egy olyan születésre, amely nem tudhatom milyen élettel ajándékoz. Mit ad és mit vesz el? Álmokat vagy olyan valóságot, ami fölemel abból amit eddig valóságnak hittem? Most maga vagyok a teljesség száraz bőrömbe burkolva, májfoltos ujjaim, korhadó körmeim, ruházatom. Lehetek ennél több? Ennél a mindenségnél, a gyűrött lepedőnél tud e többet adnia  lélek imádása?

Nem hittem soha a könnyű csodákban. Minden csodáért föl kell áldoznom magam. Minden csoda egészben kíván engem, testestől, lelkestől, az érzéseimmel, gondolataimmal, vágyammal, akaratommal együtt. Mindezekkel vagyunk egyetemesek. A csillagok és galaxisok beléférnek egyetlen kis gondolatfoszlányunkba, amint éppen perceink közepette, két korty jázmin tea között, mint a szikra, felvillanak bennünk.

Az én életem olyan gazdagon gyöngyözött, oly dúsan áradt, habzott, forrt,  pezsgett, benne a legmélyebb emberi rejtéllyel, a legszentebb tartalommal. Sokszor a boldogság fájdalmában kívántam a halált.

Az én életem olyan volt, mint a maga szigorú szerkezetébe zárt drágakő, amely éppen azért ragyogó és tiszta, mert saját tartalmán kívül már nem képes befogadni többet, és nem válhat eggyé más formával sem. Ez az ambivalencia tett szigorúvá minden morállal szemben szabad érzelművé, és minden szabad törekvéssel szemen rettegett ítésszé.

Nem vagyok tudósa a megoldásnak. Csak éltem, mint asszony. És nem is akármilyen! Ez az én bölcsességem.

Szívemben a tejfehér fényesség, egy másik világ zsilipén szökik át. Test vagyok, mégis bennem szikráznak a csillagok.

A csillagok szikráznak bennem, mégis most itt gyöngén, kiszolgáltatva  egy másik ember jóságának fekszem.

Egykor nem törődtem a jósággal. Szükségem volt az egészre. A sötét ellentétben érthető meg annak hótiszta magja. Úgy a jóság, mint az egésztől független lényeg olyan mezítelen volt, mint egy giliszta. Amiért volt, öltöztette fel azzá a tündérré, akinek szaga után szerelmesen bódultak a lakkozott frizurájú bonvivánok.

Első férjem a leomló vakolat porába bukott. A forradalom belőle röppent a magasba, és rángatta magával a várost.

A kopasz ostobaság, mint a csupasz agy, szipákolta magába a szív pumpálta életet, pattanó erekkel gőzölgött. Tizenhárom esztendő telt csak el a pusztulás óta. Táltosok kutatják az áldozat lényegét, de a vér furcsa nedv, és sok jónak és sok rossznak ihletője, és tápláléka nem csak a hívőknek.

A szégyen hogyan transzformálható misztériummá?

A megcsúfolt egység a hit ellenére, a vereség ellenére is emlékké szentelődött egy élni akaró nemzet temetőjében. Hiszen a temetőket élők gondozzák.

Zimányi Aurél katona volt, tehát szabad ember.

Nem, ez így mégsem helyes. Nem igaz, és nem biztos.

Hiszen maga a katona léte lehet a legförtelmesebb  lelki szolgaság kifejeződése is. Bérenc.

Egy olyan szolgaságé, függésé, más hatalmoktól való kitartottságé, amely képes a legmocskosabb terrorra is, hogy a saját szolgalétét bebiztosítsa.A felelősséget mindig elhárítani.

Aurél azonban, mint magasrangú tiszt,nem csak a pillanatnyi helyzetben volt képes rálátni az eseményekre. Izgatott, feszült lobogásban lélegzett az élete, melyben egyszerre volt jelen több évszázad hagyománya, és több évszázadnyi jövő reménysége.

Önmagát olyan metszéspontba állította, akiben a két irány egyesül a mostban. Mint a transzformátor, benne alakult át a múlt jövendővé.

Tökéletes volt, csak úgy, ahogyan emberként tökéletes lehet valaki. Sérülékeny, hibázó és hibáztatható. De a pusztaság vad lovainak erejét és fékezhetetlen függetlenségét, mint a bronzot öntötte olyan formába, amelyben az megnyilvánulhatott.

Nem kormányok, emberi hatalom alárendeltje volt. Talán az utolsó próbája volt az emberiségnek, amelyben a kor hatalmasai sem csak a múló percek politikai kénye kedve szerint irányították az emberiség hajóját, kormányozva azt ragadozó hullámok és a mindent magába szippantó mélység fölött manőverezve.

Korszakok és világok csaptak össze, és a háború tétje nem tíz esztendőkre határozta meg az emberiség történetének további menetét, hanem akár évezredekre is.

Bukásunk, vereségünk látszólagos voltában fölszakadtak azok a burkok, és szerteszóródtak azok a magvak, amelyek esszenciaként őrizték a lehetőségek virágait.

A győztesek önmagukat kapták. Zsákmányuk és érdemük az a sors, amelyben pörögve egy tulburjánzó kultúrát igyekeznek annak vergődésében éppen eme kultúrával szemben is  megmenteni.Hogyne, rendkívüli jelentősége volt mindannak, amit megérhettünk ez alatt a néhány évtized alatt. MInt a vihar dúlta tenger áramlott be létköreinkbe maga előtt sodorva a magunk emelte gátakat, tönkrezúzva tornyainakt, épületeinket, falainkat, igazságainkat az a korszak, amiben egy gyémánttisztaságú és keménységű éberségben foganhat újra az emberiség üdvtörténete.

Aurél nem a győzelemért hacolt, hanem a reménységet szolgálva. A diktatúrávát szenvtelenül viselte, ideiglenessége nyilvánvaló volt. Ezért is minden napja a készenlét mámorábann izzott.

Természetesen eltávolították a hadseregtől, minden tiszti fokozatát elvették, őt azonban ez nem vielte meg. Sőt, ahogy ezt az új rendszer önmagától valónak hitte, úgy vélte magától értetődőnek ő azt,hogy nem szolgálhat egy egészen más erőt ezentúl. Nem a hazájáról volt szó, hanem arról a birodalomról, amely most az országot is bekebelzte.

A tragédiát ő nem saját, illetve családunk egzisztenciájának romlásában szenvedte meg, hanem mint a lelkükben szabad emberek, a várakozás tehetetlen nyűgében. Mint minden nagyszerű lélek, ettől a közösségtől elválni nem akart, érte, vele élt és halt.

A szabadság olyan állapota a létezésnek, emylben az egyén képes nem csak a saját érdekein túlnőni, hanem az aktuális világhelyzeten is. Mivel minden , az alfától az omegáig szerves egységet képez időben és térben, így egyetlen egy pontba húzza össze múltat és jövőt. Egy embertörténeti üdvesemény nem jelentése nem a kattogó percben döl el, hanem az örökkévalóságban.

A lelkéből élő ember pedig önmagát aláveti annak az emberen túli, de azt magában foglaló nagyszerűségnek, amely akár semmissé oldhatja egyéni sorsát egy közösségben, egy nemzetében, az embertiségben, végső soron a Mindenségben.

János, azután Ádám is megszülettek. Egymást követő években röppentek hozzánk a kis angyalok, nem sokkal azelőt, hogy Aurélt a frontra vezényelték.

Hogy onnan visszatért, a változásban részt venni, abban vállalni bármit is nem akart. Időlegessége egyértelmű volt, nem ennek a fentartására készült, hanem a másik kor eljövetelére.

Az én szerepem végül is vele együtt lett teljessé. Fiatal lányként olyan életre vágytam, amelyben jómagam, mint a végtelen gazdagságú természet bomlok , terebélyedesedem, gazdagságról gazdagságra. Kövér gazdasszonynak hittem magam öregkoromra, aki jókora uradalmat képes igazgatni, rendezni. Ezt nekem a háború, és a következménye nem engedte meg.