Betontündér

Vegyen zoknit, főnök!- a bőrkabátba húzott barna fej bizalmasan vigyorog, mintha körül lennénk mi ketten metélve egy  kicsi szigetre.
A Savoyai tér felhőkbe emelkedik. A habos, fürtös templom mögött partira készülnek a déli harangszó és a szombaton elhunyt  kis angyal árnya. A Kálvária körül már ott ücsörögnek a három évszázada betelepült bormesterek, barna mellényben, bársony, aranysújtásos ruhákban. Johannes Mayer, akit a szíve is idehúzott, nem csak a jó föld és a kiváltságok ígérete. Irdatlan bajszát pödörgeti, és kedvese derekán pihenteti vaskos tenyerét. Irene Hoffmann arca piros, bögyei meg hófehérek és szépen megszórva szeplővel. Vörös haja kontyba tümöckélve.  Most föláll, hogy kenyeret szeljen, a sült alma és szalonna mellé abból a jókora vekniből, ami még egészben gömbölyödik a kockás abroszon.
Turbo Esszenc üresbe tesz a váltót.  Gurgulázva a nevetéstől döcög a nedvesen csillogó macskakövön lefelé, a Hosszúhegyi úton. Zöld sálja bolyhaiba belécsimpaszkodik a januári nap egy ragyogó sugára, koszos barna táskák az ülés mellé akasztva, bennük demizsonban borocska.
Dzsillettem is van! Kettőhatvanas!-komolyan bólint a barna fej.Teste toporog az enyhülő fagyban. A Biztosítóhoz igyekszem, papírokat kell kitöltenem, és ez esetemben hosszabb ráhangolódást igényel. Mintha vadakat mennék szelidíteni. Az adatok szigorú, kérlelhetetlen ragadozók, meredten és látszólag dermedten egy egy sor elején, várnak rám, és nekem meg kell küzdenem velök. Íme, lassan egzisztencia nélkül parolázgatok az örökkévalóval, és ez csekély önvalómat is meglepi. Hiszen éppen elég bűnt követtem el ahhoz, hogy legalább annyi előnyt adjak magamnak, miszerint a lélekvándorlás megoldja a gondjaim.  Nem köll nékem asszisztálni főve a zaftban, a Poklok Urának mókáihoz!
Két részlege van a Teremtésnek. Egy nyílvános osztály. És egy bezárt rejtély iskola. A  pékségben ragyogó színekben pompáznak a szörpök és a barnahátú péksütemények. Mennyi guszta kicsi madonna! Pufókan és harapnivalón, szeretetre és simogatásra éhesen.
A Promontor fehér szikláiba vájt pincékben a misztérium rejteke. Nincsen kultúra a bor
ünnepe nélkül. A nép, mely nemes borral köszöntheti ünnepeit, a gyermekáldástól a halálig, olyan magas fokon rezdülhet együtt a teremtő erőkkel, hogy csakis egy hajszálnyi az, amely őt az Istentől elválasztja. Hogy mi ez a szálacska, és szálacska mivolta ellenére mégis miért olyan esztelenül érthetetlen szakadékmélység, rettenet, senki sem tudja. A bor ajándéka viszont az a mámor, amelyben megsejthető legalább a magyarázat.
Talán éppen a bor a magyarázat.
Nem véletlenül köll azt sötétbe zárni, hordóba, föld alá, pincékbe.
A nap érlelte fürtök összetöretnek, nedvük, mint amannak vére összegyűjtetik, és miként az alkímia aszkétái, úgy eme mámorrá olvadó művészetnek a mesterei is tudják, hogy az életet nekünk fölemelni kell. Fölemelni kell! Méghozzá önmagunk szárnyalásával együtt, bárhogyan is, de alá kell nyúlnunk, megemelnünk, magunkhoz ölelnünk, és a szeretőnkké csókolnunk hegyet, sziklát, a termőföldet, tőkéket, kerteket és azok állatait, eggyé válva abban az ősvallásban, amelyben mi magunk szelleme, az Ég testet formált, Földet magának, hogy azáltal legyen, ő általa, és ő érte.
Mithras mint a fenséges értelem ereje uralja a bika alvilági erőit. Mint oly sok misztériumnak magva ugyanaz az őstörténet. Az értelem, a tudat magas állapota pedig az önmagától nyílt mámor, amely képes befogadni és átalakítani. Fölemelkedni és fölemelni.
Mikor Jézus Urunk a mennyeknek országába igyekezett, a Föld utána akart volna menni. Így lettek  hát a hegyeink.
Kódorgok a riadt piacon.