A tűzből és vízből épült híd, mely a fényhez vezet

Történet egy öregemberről és a tengerről, az őserőkről, az eonokról és a Fény mélységeiről

Roman a tengernél áll és a távoli horizontot kémleli, azt a megfoghatatlan helyet, ahol az ég és a tenger egymásba olvad. Egy  heten minden este kijár ide. Ma szeles idő van, s a tenger erre fehér tajtékos hullámokkal felel. A belső nyugtalanság, melyet már gyerekkora óta ismer, az utóbbi hetekben ismét fölerősödött benne- Állandó kísérője ez a nyugtalanság, különösen az életében bekövetkezett nagyobb változások előtt.

A nai este azonban valahogy másmilyen...

Roman érzi: figyelik. Pillantása újra és újra egy idős férfira esik, aki tőle kissé távolabb ülve szintén a tengert kémleli. Hirtelen az az érzése támad, hogy gondolatai valahogy egyesülnek az öregével. Ebben a pillanatban azt éli át, mintha gondolatai  szabadság iránti határtalan vágyódásában messzire szárnyalnának a széllel. S ekkor hirtelen minden elcsendesedik körülötte: gondolatai áthúznak a látóhatáron, és ott a semmibe olvadnak.

Kozmikus tánc

Roman nem tudja, mennyi ideig ült ott így.Arra riadt fel gondolataiból, hhogy az öreg ott áll mellette. "Hát nem szépek ma este a hullámok? Gyakran üldögélek itt, és arra gondolok, hogy vajon honnan jöttek? "Az öreg leül Roman mellé, és a tengert nézi.

Ez az egyszerű kérdés váratlan képsort indít el Roman belső szemei előtt. Mintha múltjának olyan régi ajtói tárulnának fel hirtelen, melyek még pillanatokkal ezelőtt is szorosan zárva voltak. Az emlékezés hullámai csapnak át rajta. Felvillan agyában, amit a fizikai világ erőiről tud. A hullám: mozgás. Ennek a hullámmozgásnak a fentjeit és lentjeit saját életéből is ismeri.A következő pillanatban a kozmoszban találja magát, és látja minden egyes atom hullámmozgását. Atomcsoportok mozognak ritmikus összhangban. Ahhoz a ponthoz közeledik, ahol az egész kozmikus teremtés mögött álló két őserő találkozik: a Tűu és a Víz.

A Tűz indítja el az atomi szubsztancia szakadatlan mozgását, és alakítja azt folyton újjá.A Víz képezi a szubsztanciát, mindig  új formát adva neki.Amint követi a mozgásokat, a Tűz és a Víz elválik, sa hullámmozgás teljesen elcsendesedik. Roman nem tudja mennyi ideig ültek így egymás mellett, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Egyszer csak megszólal az öreg: "Itt az idő." Fejét még egyszer megbiccenti Roman felé, és eltávozik. Roman is elgondolkodva tér haza.

Másnap olyan gyorsan végzi el a munkáját, amennyire csak lehet, hogy ismét a partra mehessen. Az öreg megint ott ül, s már várja. Roman nyíltan  a szemébe néz. Előző esti élménye mint valami háttérzene kísérte egész nap. Tengernyi kép, látomás, benyomás és emlék támadt fel benne, újfajta tudássá egyesülve. Csak most tűnik fel neki az öregember időjárástól cserzett, mély barázdáktól cserzett bőre. Minden egyes redőnek meg van a saját története. Az öreg szemei nyugodtan pásztázzák a horizontot. Roman leül melléje, és ugyanabba az irányba pillant. Megint azon a rejtélyes módon kapcsolódnak össze gondolataik és tűnek el a horizont mögött. Roman látja, hogyan habzik a szél-korbácsolta tenger.

A horizontot nézi, melyhez fokozatosan közeledik a nap. Hiretelen ismét a tegnapi panoráma nyílik meg előtte. lenyűgözve bámulja a természeti erők színjátékát. Ekkor egy szüntelenül változó formákat felvevő tánc ragadja magával, s ezeket a formákat anyag tölti ki. Megtapasztalja,hogyan keletkeznek ezáltal a terek, melyekben megnyilvánulnak a formák. Ezek azután az idő múlásával továbbváltoznak.

Az idő ma egészen tiszta. A horizonton világosan látható a keskeny csík, amely lassan szélesedik. Erős vonalat képez, mely ebben a színjátékban minden erőnek a forgáspontja. Választóvonal ez a látóhatár fölötti finomabb szerkezetű erők , és a lenti durvább anyag-erők között: választóvonal Ég és Föld között. Roman látja magát a horizontra helyezve és a világító erővonalakkalösszekötve. Olyanok ezek, mint a ragyogó szalagok, amelyek összekapcsolják őt a látóhatár feletti és alatti erőkkel. Érzi, ahogy e világító szalagok százai egy kerékre feszítik őt, amely ide-oda gurul a térben és időben. Látja, hogyan tartják és vezetik őt élete útján ezek a szalagok, amelyek tizenkét nagy erőösszpontosulásban végződnek, amelyek körül e szalagok-mint a kerék küllői a kerékagy körül-forognak. Eszébe jutnak azok az emberek, akiket napközben megfigyelt.Őket is látja most, ahogy bábuként függenek e szalagokon.

A forgatókönyv változik, és hatalmas lény jelenik meg, amely ezt a tizenkét erőösszpontosulást mozgatja. Ez az Uralkodó tűzből és vízből, vagyis az egész kozmoszt kitöltő őserőkből áll- Mindig új módon mozgatja és keveri ezeket az őserőket, és a tizenkét nagy erőösszpontosulásban így miriárdnyi formát teremt. Szüntelen gondolatfolyam árad ki belőle, aki tűzbe öltözve, egyre újabb lehetőségeket csal ki a vízből. Hosszabb-rövidebb ideig fennáló szilárd, összetett formák jönnek létre. Minden mozog a térben és időben.

Romanban felmerül a kérdés:vajon mi ad e lénynek uralkodói hatalmat? A világ erői alkotják, amelyeken uralkodik, és Roman mégis érzi, hogy minden más lény alatta áll. Az Uralkodó Romanhoz fordul és kinyitja a szemeit, melynek mintha csak két nagy tűzkerékből állnának. Ugyanebben a pillanatban Roman egész saját lényében észreveszi ezt a tüzet. Úgy érzi, hogy el fog égni. Figyelmét megkísérli elterelni, de valami megigézi. Roman érzi azokat a határtalan lehetőségeket, amelyek ezzel a lénnyel kapcsolatosak, amelynek hatalma és szabadsága lebilincseli. Saját lényének minden porcikája most már csak ezzel az erővel szeretne kapcsolatba kerülni.

"Én az Úr vagyok a te Istened. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!"Ez a felszólítás szüntelenül hangzik a hatalmas Uralkodó szájából, és minden engedelmeskedik neki.

Kéz tűz

Hazafelé vezető útján Roman még teljesen fel van zaklatva. Az idős ember valamikor felállt, hogy távozzon, a ma este képei pedig ugyanabban a pillanatban elillantak. Visszatér saját világába, anélkül, hogy az élménnyel elveszítené a kapcsolatot. De valami más is foglalkoztatja: ki ez az idős ember, aki minden este társául szegődik? Egyetlen szót sem szól egész idő alatt, csak kíséri őt. Roman ezen az estén sokáig nem alszik el, és a tetőablakon át az éjszakai eget kémleli.

Alig tudja kivárni, hogy ma este ismét a parton legyen. Nap közben újra és újra tapasztalja, ahogy a különböző érzések küzdenek benne a hegemóniáért. Egy idő után a Világosság és a sötétség küzdelmének nevezi ezt, mert éppen ez a kép fejezi ki legjobban az érzéseit. Újra és újra eszébe ötlik az a mondat, amit tegnap este hallott: " Én az Úr vagyok a te Istened, ne legyen néked idegen isteneid én előttem" Ez a mondat mint valami sötét szakadék nyílik meg előtte. Azonban minden egyes alkalommal, amikor Roman ebbe a szakadékba esne, megjelenik egy másik erő, egy hatalmas vágyakozás, amely megóvja őt attól, hogy az erő, ez a szakadék magához vonzja. Olyan vágy ég a szívében, amely erősebb e világ minden őserejénél. Tudatára ébred annak, hogy a benne lévő sötétség, a szakadék ereje és az Urlakodó ugyanabból a forrásból származik. A szívében lévő Világosság azonban valami más. Roman érzi, hogy ez a tegnap esti hatalmas lény fél a szívében kelt vágyakozástól.

A partra siet. Ma teljes szélcsend van, és a tenger tükörsimán csillog. Látja, hogy az öreg már ott ül, és ez megnyugtatja. Egyenesen hozzá megy, üdvözlik egymást, és általánosságokról váltanak néhány mondatot. Az idős ember egyszer csak elfordul, és ismét a tenger felé pillant. Roman melléje telepedik, és a biztonság ismert érzése tölti el. A víz felszíne minden reá eső képet visszatükröz. A víz felszínének csendes, teljesen semleges atmoszférája mintha átköltözne a saját bensőjébe is. Ismét maga előtt látja a tegnap esti képet. Most minden erővonal az Uralkodóban sűrűsödik össze. A víz felett lebeg, és gondolatáram indul ki belőle, amely szünet nélkül hat a vízre, a korlátlan lehetőségek és a végtelen sötétség vízére.

Roman a bensőjében uralkodó csendre összpontosít, és ugyanabban a pillanatban egy új alakot ismer fel,amel ycsupa fényből áll. Ez a világosság leírhatatlan, mert békét és összhangot teremt őbenne. Nincs olyan tér, melyet ez a világosság ne hatna át. Az Uralkodó azonban nem észleli ezt a világosságot. Ez a fényből álló lény azonban mégis kíséri és átjárja e világ Uralkodóját. Ebben a pillanatban világossá válik Roman előtt, hogy ez a fénylény anyaként áll az Uralkodó mögött, és erőt kölcsönöz neki, hogy mindenek felett álljon, ami a világához tartozik.

A fénylény maga mintha egy fátyolon át gyakorolna hatást az Uralkodóra. Amikor a fátyol túlságosan elvékonyodik, akkor az Uralkodó tombolni kezd, és az egész teremtés felbolydul. Az Uralkodó újra és újra Romanra szegezi a tekintetét. És ezeknek a szemeknek a tüzét ő a fénylény megváltozott tevékenyésgének tapasztalja.

Roman a Világosság közvetlen hatását is észreveszi. Ez mint vágyakozás ég a szívében, és megnyugtatja őt. Tudatára ébred annak a harcnak, amely ma tombolt a lényében. E két erő újra és újra egymás ellen támad, és hegemóniáért küzd őbenne.

Minden istennél hatalmasabb

Romannak ma szabadnapja va. Elhatározza, hogy a városi parkba megy. Ez az első napfényes tavaszi nap, és sokan vannak a parkban. Alig méltatja figyelemre őket, mivel még a tegnapi képekről gondolkodik. A fénylény lényének olyan mélységét érinti, amely teljesen idegen és új a számára. Roman nem tudja megérteni, hogy ez a fényből álló lény úgy vesz részt az egész panoráma kialakításában, hogy észre sem veszik. Érzékeli a fény hullámait, és látja a többi embert, akiken ezek észrevétlenül haladnak át.Az az érzése, hogy ő egy egészen más ember, akit valami rendkívülivel ajándékoztak meg. Legszívesebben az egész világgal közölné a felismeréseit, de egyetlen járókelő sem veszi észre, hogy mi foglalkoztatja őt. Gondolataival visszatér a fénylényhez. Környezete rögtön megváltozik. Mindazt, ami körülötte lejátszódik, egyfajta filmnek látja, melyet egy vászonra vetítenek, ő maga pedig nézővé válik. A szívéből kiinduló leírhatatlan nyugalom szállja meg. Olyan érzése van, hogy a vásznon zajló játékban ő már nem vesz részt. Mintha eltűnt volna. Ez a fény nagyobb és hatalmasabb  mindannál, amiről eddig tudomása volt. Létezik egy viszály, féelelem és sötétség nélküli világ, amely bizonyára mindenhol jelen van, ám senki nem észleli.  Ez a lény az istenek Istene, hatalmasabb, mint a leghatalmasabb és teljesen láthatatlan a látható világban. Roman szédülni kezd, és érzését ismét le kell tompítania,hogy ne zuhanjon valami elképzelhetetlen "semmibe". Amikor újból magához tér, még egy kérdés lebeg előtte: Van e olyan ajtó, amely összeköti az elképzelhetetlent az elképzelhetővel?A szívét megérintő lény az egész világot kifpordítja a sarkaiból. Korábnban mindig azt hitte, hogy a teremtés, ahogyan a bibliai Genezisből ismeri, a Szellemmel kezdődik, amely a vízek felett lebeg. Most arra kell rádöbbennie, hogy létezik egy elképzelhetetlen teremtés, amely már korábban fennállt, és magába zárja és áthatja a Genezis teremtését. Ennek az elképzelhetetetlennek a tudatára ébred, és-mint egy ablakon át- beletekinthet egy másik világba. Ahol ablak van, ott ajtónak is kell lennie, és ahol ajtók vannak, ott útnak is kell lennie. Ezekkel a gondolatokkal megy a tengerpartra.

A Világosság vize

Roman megkönnyebül, amint a homokbuckákon áthalad, és az idős ember már ott ül. Ma beszélnie kell vele. Leül melléje,  és vár, amíg az öreg odafordul hozzá. Ekkor így szól.:

"Az elmúlt napok tapasztalatai alapján úgy érzem magam, mintha moziban lennék. Amikor a vászonra nézek, olyan film forog előttem, amelyben én már nem szerepelek. Amikor megfordulok, akkor csak a sötétséget látom, és egy kicsiny lencsét, és mintha ebből indulna ki minden. Én magam egy elképzelhetetlen semmiben vagyok, amelyben nincs sem előre, sem hátra. Egyedül ülök a moziban, és azt veszem észre, hogy valami megfogalmazhatatlan vesz körül"

Az idős ember bólint, mint aki jól érti őt.

"Ezt az állapotot nevezik a "világ végének." Abban a pillanatban, amikor ez a világossá válik számodra, tudod, hogy létezik egy új kezdet. Ezen a világon minden ember egy gömbben szalad körbe-körbe. A gömbbnek se kezdete, se vége nincs. Olyan pontra érkeztél, ahonnan már kívülről szemléled a gömböt."

"Alig tudom elképzelni azt, amit itt mondasz. Miért kellene éppen nekem kapcsolatot teremtenem az elképzelhetetetlen és elképzelhető között, ha még ennek a világnak a leghatalmasabb istene sem képes erre? Miért vagyok alkalmas erre egyáltalán?"

"Roman, azért vagy rá képes, mert ember vagy."

Az öreg ismét a látóhatár felé fordul, és Roman tudja, hogy a beszélgetésnek vége. Így hát ő is a tenger felé tekint, és keresi azt a fínom vonalat, amely az eget és a Földet elválasztja. Ugyanebben a pillanatban egy ajtó nyílik a láthatáron. Azt azonban nem tudja megmondani, hogy a horizont távol van-e tőle, vagy pedig közvetlenülé a testén halad keresztül. Ott van e az ajtó a horizonton, vagy az ő szívében?

Ekkor ismét változik előtte a kép. Újra a látóhatáron áll. Átmegy az ajtón, és rögtön egy sok ajtóval ellátott ismretlen teremben találja magát. Középső részén, amelyet felül egy magas kupola zár le, szökőkút vize csobog. Ennek a teremnek tuladonképpen sötétnek kellene lennie.Semmilyen fényforrást nem fedez fel. Az észlelt fénynek nincsen középpontja. Amire csak néz ebben a teremben,a z világít. A legerősebben a szökőkút ragyog. Úgy tűnik, mintha az egyes vízsugarak a fényesség sugarai is lennének egyben. Érzi, hogy a fény-víz eléri a belső lényét, és érzékelése ezáltal mintha a feje tetejére állott volna. Mindent megfigyelve körbejárja a szökőkutat, amely minden lépésével változik. Az egyik helyen egy középről jövő sugarat lát buzogni, azután, ahogy továbbmegy kettő, majd három lesz belőle, mígnem végezetül hét sugárban ömlik a fény. Többször körbejárja a kutat, hogy újra és újra megélje a sugarak színjátékát.

Roman végül odalép a kúthoz, és belenéz a tálba, amely a vízet fogja fel. Mögötte teljes dícsőségében becsukódik az ajtó, így vissza zárva az út. Mindaz tehát, ami a múlttal kapcsolatos, feloldódik a Világosság mélyén.

A vízfelület csendjét elérő első gondolata hullámot kelt, amely egy lényt formál: első gondolata élni kezd."

/Pentagram, 2009/