Anzix

Kiszámíthatatlanságban létezem. Gyökereim korhadtan melegítenek. omlásuk illatában a recept, jó, fínom szag, vegyül vele saját szagom.  Az avarba bukva ellazulnak szöveteim,lassan kicsi bogarak és hangyák tápláléka leszek. Földmorzsák közé keveredik arcom, nincstelen és boldogan, kincstelen, magam anyagként, számokból és mondatokból kibukottan dörzsölődöm le csontjaimról. A Rózsavölgy nedves palántáin a dér lecsurog a levelek erezetein, a feketén olvadó talajban kristályok forgnak a göröngyök között. Mennyi álom kerüli körbe saját súlyától tehetetlen önmagát, és hisz létezésében, míg tükröződik benne a világ? Isten meg sem született, nem hogy meghalt. Csak az álmai kísértenek itt, mint azé a csecsemőé, aki torzón, véres habba fulladva csusszant a puha húsból a betonra.
Hány hídon kell még átmennem?

Szörnyeim,  mint a sokaság jelenése, önmaga fátyollá foszló fájdalmából nyerve életet, hogy azután  szlopálva, részegen saját keserves létezésétől újra és újra jelenéssé idézve magát tömeget kísértsen, kísértse hitté  a tagadást, így forgolódom én is átkozódva  a sárban, jóllakottan, és bűnre készen mindig korgó gyomorral, késsel a mancsomban, ölni menni, vagy nemzeni újra.

Hány utat kell még megtennem?

Tudom, veszni hagynak. Nem kellek az ősi fagynak, halottan, sem élve,minden mesém betokosodott, és amíg más okosodott én felejtettem csak, hiába, nem mondták, hogy ez áldozat, hiszen, magam jussot nyertem, azzal, hogy munkám arra jó, legyen alap annak, aki koponyámat markában forgatva majd az elmúláson elmélkedhet. Igazságot csak ő tehet, persze, mert lesz mersze, ugyanis amit tőlem elvett, neki visszaad az a csillag, aki belőlem született és átélt konstellációból alkot újat.

Ne nézz magad fölé, hiszen eged belőled fogan, minden, ami teremtett, isten magadból alakul.

Hány templomon csodálok még holdat, csillagot, keresztet?

Gyermekekké tettem a vérem.

Ami bennem gonoszul árad bennük értelemmel dúsul.

Ami bennem sorsot csavart az ördög hármas szigonyára,

hogy posszeidonként testesüljön  megint az Igazságban, bennük

szépséggé nemesedik.

Ami bennem a pokolba vezető útamon viháncoló démonsereggé dagadt,

hogy kergessen a magány gyönyörű fájdalomketerecébe, végül bádogedényből

kuporodva zabálni és a sarokba üríteni,

bennük a magasztosságot ihlető tanulsággá manifesztálódik.

Minden rossz tettem, melyért eleve rendelve bűnre vagy üdvre vergődöm,

kövezete csak annak az útnak, ami elvezet végül

az angyalok híres ezermilliárd herzzel lüktető palotájába,

hol értelmet nyer az örökké bongó pengés, amelyben

együvé rezeg a madárdal, az öregasszonyok éneke,

a lepedő surrogása, és a bolygók mormogása,

hogyan sóhajt a gyalult fa, az elhagyott lány,

a sínek mellett guruló papír zörgése, az emelődaru

sikolya, ahogy reccsen, amikor az ércek tonnáit emelve fordul

a fekete hidegséggel csapdosó folyó fölött, a megalázott

gyárak fakult veresbarna csodálatos,  óriás kéményei mellett.

Az omló téglákon botladozó ragyogó napsugár megcsillan a málló húsba ragadt

tükörszemen és nem úgy, mint a toronyból zuhanó égett áldozatok, akik saját istentelenségben bigott elnökeiknek röpülnek alá vergődő tagokkal igazolásul minden korok és minden birodalmak szemtelen és gyalázatos háborúihoz, bizony nem úgy serken a maszatos anyagból az az ünnepien igaz füvecske, ami több, minden könyvtárba gyömöszkélt hagyománynál, ellentétes jóval és rosszal,ő maga a Szent Egyértelműség,

 és megvillan benne  ugyanaz a Létezés,amely az Istenek kertjében ragyog.
Hát ne higgy a halálban!
Az életed annyira egyszerű megoldás, sorsa vagy annak a Léleknek, amely minden lélegzetével újabb és újabb lehetőséget ad, neked.