AZ IKON STÍLUSA
/Részlet Titus Buckhartdt A keresztény művészet című írásából/

 

"Mint már említettük, az ikonok művészetének doktrinális megalapozása az ikonoknak nemcsak általános szellemi tartalmát és tárgyát, hanem formanyelvét, stílusát is meghatározza. Ez pedig közvetlenül a szimbólum szerepéből adódik: a kép nem arra szolgál, hogy a mérhetetlenül felette álló örök ősképet helyettesítse; épp ellenkezőleg, amint szent Dionysios mondja, »arra a távolságra kell ügyelnie, mely a szellemit az érzékitől elválasztja«; ebből adódóan saját síkján kell igaznak lennie, azaz nem szabad semmi olyant színlelnie, ami tőle idegen, miként azt a naturalisztikus festészet teszi, mikor a kicsinyítés és a plasztikus ábrázolás segítségével olyan térbeli mélységet színlel, amivel a kép önmagában nem rendelkezik. Az ikonokban csak logikai perspektíva létezik; sőt, olykor az optikai perspektívát szándékosan elmossák, hogy elkerüljék az »iránypontot«, mely a tekintetet egy képzelt mélységbe vonja. A hellenizmustól örökölt fény-felrakásos modellezést úgy kezelik, hogy a kép sík természete mindig felismerhető maradjon; a lazúrfestmények néha oly áttetszőek, mintha az ábrázolt személyeken egyfajta benső fény izzana át. Az ikonok kompozíciójában nincs egyoldalú megvilágítás; nincs odagondolt fényforrás sem, hanem maguk a színek fénylenek; egyébként az aranyszínű alapot, mely az alakokat sokszor úgy öleli át, mint a megdicsőült világ mennyei fénye, az ikonfestők nyelvén »fénynek« nevezik. A ruhák redői, melyek sémái az antik görög festészetből erednek, többé nem testi, hanem egy benső megindultság kifejeződései; nem a szél lobogtatja az öltözéket, hanem a szellem. A körvonalak nemcsak azért vannak jelen, hogy a testet jelezzék – önálló értéket nyertek: olyan ábrázolási nyelvezetté váltak, mely éppoly egyértelmű, mint amilyen megfoghatatlan.

A szellemi kifejezőeszközök egy jó része már ott rejlik az ikon művészi technikájában, mely egyúttal átörökítésüket is szolgálja. E technika felépítése olyan, hogy az inspiráció mintegy magától járul hozzá, de csak akkor, ha a festő az ábrázolás szabályait megfelelően követi, s önmagát szellemileg kellőképpen előkészítette munkája számára. Ez annyit jelent, hogy a művésznek az egyházi élethez minden tekintetben hűnek kell lennie, s hogy munkájához elsősorban a böjt és az imádság révén kell előkészülnie; ábrázolandó tárgya felől szintén a kanonikus írások alapján kell gondolkoznia. Ha egyszerű és lényegi témáról van szó, mint például annak a képnek az esetében, mely Krisztust egymagában vagy a Szent Szüzet gyermekével ábrázolja, akkor az előkészítő imádságot olyan szent formula szolgáltatja, mint a Jézus-ima vagy az Ave Maria. Így aztán ez olyan, mintha az ikon áthagyományozott mintaképe koncentrált formát öltve felelne az imában rejlő örök igazságokra, s tulajdon tartalmát kimeríthetetlen minőségek mentén bontaná ki. Az ikon egyszerű sémája valójában mindig a hit tárgyának egyetemes, metafizikai hátterét fedi fel, ami egyébiránt a mintaképek nem-pusztán-emberi eredetét igazolja: így például a Szent Szűzet gyermekével ábrázoló ikonok többségén az Anya körvonalai mintegy körülölelik a gyermek alakját; a Szűz palástja sötétkék, akár a tenger vagy az ég mélységes mélye; olykor sötét bíbor; az isteni gyermek ruhája viszont királyi piros vagy arany. Ezeknek a vonásoknak mély értelme van.

Krisztus acheiropoietos-képe mellett a Szüzet gyermekével ábrázoló ikon a legfontosabb, mert a titokteljes, isteni természetű gyermek megjelenítése bizonyos tekintetben a számára testi burkot adó Anya ábrázolása révén jogosult. A két személy között így a természetes báj és a kimeríthetetlen értelem feszültsége támad: A gyermek lényege az Anya természetén s gyermeke iránti szeretetén keresztül jelenik meg, míg a királyiság és a bölcsesség, vagy az eljövendő passió jegyeit magán viselő isteni gyermek jelenléte egyfajta személyfelettiséget és szellemi távlatot kölcsönöz az anyai szeretetnek. A Szent Szűz ily módon az őskezdet tisztaságának állapotában nyugvó Lélek képmása, az isteni gyermek pedig olyan, akár a Lélek közepében rejlő isteni Fény csírája.

E misztikus kapcsolat teljes egyértelműséggel jut kifejeződésre az »Istenanya: a Jel« ikonon, mely egészen a kereszténység első századainak koráig nyomon követhető: ezen az Istenanya imádkozva, felemelt kezekkel, kebelén a gyermek Immanuel körképével jelenik meg. A »Szűz, aki szülni fog«, Izajás próféta látomása szerint, egyúttal az imádkozó Egyház vagy az imádkozó Lélek, melyben Istennek meg kell születnie.

A szentek ikonjainak jogosultságát az adja, hogy ezek közvetve Krisztus ikonjai: Krisztus jelenvaló a szentekben.

A Megváltó életének legfontosabb jelenetei szigorúan megszabott kompozíciós formában hagyományozódnak tovább. Az, hogy a Krisztus születését ábrázoló ikonokon a barlang az újszülött gyermekkel egy háromszögű hegy mélyén rejlik, melyet az angyalok, a három szent király és a pásztorok nyájaikkal vesznek körül, míg az ígéret csillagának sugara mint egy tengely, függőlegesen esik a barlangban lévő jászolra – semmiképpen sem önkényes és esetleges, még akkor sem, ha a séma mint olyan közvetlenül nem is a Szentírásból származik.

A keresztény szemléletmódra rendkívül jellemző, hogy az időtlen szellemi valóságokat történetileg, s ezáltal képileg megragadható események alakjában látja. Ha például azt ábrázolják, hogy Krisztus a feltámadás lobogójával a kezében alászáll a pokol tornácára, s a mélység bezúzott kapuszárnyaira állva az ősöknek, a pátriarkáknak és a prófétáknak nyújtja megmentő kezét, akkor valójában az itt elgondolt »esemény« egy folytonosan történő esemény, mert ha még a próféták is Krisztus által váltatnak meg, akkor ez csak úgy értelmezhető, mint amit Isten örökkévaló Igéjeként teljesít be. Jóllehet a próféták és pátriárkák már az idők előtt találkoztak az isteni Igével, szimbolikusan azonban mégis helyes, hogy Krisztus pokolraszállása és az ősök megváltása a Kereszthalál legyőzésével esik egybe, mert ebben a pillanatban idő és örökkévalóság fedi egymást. Így tehát egy szentkép metafizikai értelme tárgyának gyermeki felfogása ellenére – vagy éppen ezért – továbbra is megmarad."

A tapasztalatom az, hogy a labirintusban botorkálva, minden egyes zsákutcának van egy kijárata,-méghozzá az, amin bejutottunk, vagyis mindenkinek van lehetősége eljutni a célig, csakhogy ki ez a mindenki? Ki az ember?

." A tudatosan konzervatív ember ezt az örökséget ápolja.

Mivel az élet szinte valamennyi tradicionális formáját lerombolták már, csak ritkán adatik meg neki az a lehetőség, hogy egy minden szempontból hasznos és értelmes munkában tudjon részt venni. De minden vesztesége egyben nyereség is. A tradicionális formák eltűnése éberségre, a környező világban tapasztalható zűrzavar pedig arra szólít fel minket, hogy minden lényegtelent kikerülve a lényeges felé forduljunk. "/Buckhardt/

Diskurzusaink általában kikerülik azt a tényt, hogy az ember: mikrokozmosz.

És  nem azért csak, mert tudatában őrzi az egész emlékét és tapasztalatát, hanem egy olyan energiarendszer, amelynek csak egyik nézete, "megtestesülése" az a forma, négyláb-kétláb-háromláb, amit embernek szólítunk.

Az Ember, vagyis az örök, isteni lény, a mikrokozmosz tudatállapota meghaladta ennek a formának a lehetőségeit. Minden szépség és csoda, amit mi megjelenítünk, gyönge utánzata a Létnek. Ebben a pillanatban, mely pillanat a most, vagyis a jelen állapota, értek be, gyümölcseink, édessége a valóságnak, ám ennek  serkentői voltak az elmúlt évszázadok és évezredek.

Nem csak, hogy az állandóan változó kozmikus környezet, mint folyamatosan alakuló mágneses tér formálja át az anyagot, hanem ténylegesen az a tudat, intelligencia, amely bírja több ezer élet karmikus tapasztalatát, és  bizony ez az emberiségre nézve a határtalanság megismerésébe hatványozódik!

Ismét olyan korszakba lépünk, amikor a szakrális kerül a középpontba-mert ismét igény van rá, és az ember keres, tévútra lép, de mindig van esélye visszafordulni, csak ne hetven évet számoljunk átlagban, hanem jóval többet, mérjünk az örök ember mértékével-ugyanis neki mi vagyunk az aktuális zsákutca avagy kijárat, kapu, és ugyanígy a mi korszakunk, amelyben matematikailag is nehezen kiszámolható karmikus tapasztalat  torlódott fel lehet zsákutca az egyetemes embernek-de mindig ugyanott van a kijárat, ahol beléptünk oda.

Amit megőriztünk hagyomány-formájában visszahozhatatlan, nem az az örökség, hanem a szellemi tartalom, ugyanolyan tévedés lenne az elmúltat megidézni, szerintem, és kötelező mintává tenni, viszont az, ami akkor megjelent benne, feltétlenül követendő.

Azt se felejtsük el, hogy amire emlékezünk, és amit föltár most egy szabadabb kutatás nem abszolút, tele van ismételten a tévedés lehetőségével, zsákutcával, a megmerevedés, az összetörés lehetőségével, és ez nem kívülről jön a "gonosz" által, hanem önmaga idézi meg a saját "gonoszát", kiüresedett formaként, bálványként.

És a "materialista" vaskorszak előzménye csak! Ennél a legrégebbi múltban a Szentség még inkább jelen volt a létezésben,amihez képest az ős hagyomány a bukott állapot-ugyanakkor korszakunkból nézve az emelkedettség szintje, bár az emelkedettség elkövette azt a hibát, hogy nem emelte magával az anyagot.Mindig automatikusnak hisszük az involúciót, vagy külső, romlott tényezők hatásának. Nem, minden, ami van saját teremtésünk, megjelenésünk. Szükségszerű, a megismerésnek feltétlen párhuzama a sötétség, és feltétele is ugyanakkor.
 Zsákutcáink maguktól értetődnek, és szemlélődésre késztetnek. Ott, abban a helyzetben, amiben vagyunk nincsen irány, amihez viszonyíthatnánk, viszont van mérték, ami stabil, és feltétel nélküli. Ez a mérték az Örök Ember, amely nem kép, hanem az eredet állapota. A labirintus ettől kezdve szentély, és nem útvesztő.

Méghozzá egészen pontosan az az élet, ami adatott.