Titus Burckhardt

A hermetikus bölcsesség

A Lélek emelkedése a szférákon keresztül/XII.sz-i hermetikus kódexből/

 "A hermetikus világszemlélet abból a felismerésből indul ki, hogy az univerzum (vagy a makrokozmosz) és az ember (vagy a mikrokozmosz) tükörképekként megfelelnek egymásnak; ami az egyikben jelen van, azt valamilyen módon a másik is szükségképpen tartalmazza. Ez a korrespondencia úgy érthető meg a legjobban, hogyha a szubjektum és az objektum, a megismerő és a megismert kölcsönös viszonyára vezetjük vissza. A világ mint objektum az emberi szubjektum tükrében jelenik meg. Bár e két pólus elméletileg megkülönböztethető, mindazonáltal mégsem választható el egymástól. Mindkettő csak a másikkal való relációjában értelmezhető.

Az egyértelműség kedvéért vizsgáljuk meg most azokat a különböző jelentéseket, amelyek a «szubjektum» terminusnak adhatók. Ha valaki azt mondja, hogy az ember univerzumról alkotott képe «szubjektív», az rendszerint azt jelenti, hogy a kérdéses kép az ember térben és időben elfoglalt partikuláris helyzetétől, valamint többé-kevésbé kiművelt szellemi képességeitől, tudásától függ; a «szubjektív» függőség itt az egyéné, vagy az időben és térben behatárolt embercsoporté. Az emberi értelem azonban nem csupán esetről esetre korlátozott, hanem kiváltképp korlátozott önmagában véve is, és ebben az értelemben nem létezik olyasmi, hogy tisztán objektív ismeret az emberi szubjektum szféráján kívül álló világról. Sem az összes lehetséges individuális megfigyelés egybevetése, sem pedig az érzékelés határait kitágító eszközök alkalmazása nem juthat túl ezen a szférán, amely egyaránt kondicionálja mind a világot mint megismerhető objektumot, mind az embert mint megismerő lényt. A világ logikai koherenciája - mely annak sokrétű megjelenését egy többé-kevésbé megragadható egésszé teszi - pontosan annyira tartozik a világhoz, mint amennyire az emberi szubjektum egységes természetéhez. Mindazonáltal minden ismeretben, bármennyire áthatott és kondicionált legyen is az az egyén vagy a faj által, mindig van valami feltétlen is. Egyébként nem vezetne híd a szubjektumtól az objektumhoz, az «én»-től a «te»-hez, nem lenne valóság, sem pedig egység a sok és merőben különböző individuum által látott számtalan «világ» mögött. Ez a feltétlen és változhatatlan elem, mely a tudás minden morzsájában a többé-kevésbé rejtett «igazságtartalom» forrása — és amely nélkül nem lenne megismerés — , nem más, mint a tiszta Szellem vagy Intellektus, mely, mint megismerő és megismert, abszolút és oszthatatlan módon van jelen minden létezőben.

A világ valamennyi létezője közül az ember a legtökéletesebb mása az univerzális — eredetét tekintve pedig isteni — Intellektusnak, és ebből a

szempontból a kozmosz tükrének vagy totális képének tekinthető.

Álljunk meg itt egy pillanatra, hogy szemügyre vegyük azokat a különböző realitásokat, melyek tükörképek módjára állnak egymással szemben. Az első és legfontosabb a tisztán megismerő Szellem vagy “Transcendentális Szubjektum”, melynek objektuma nem csupán a külső fizikai világ, hanem a lélek — sőt a ráció — benső világa is; a racionális gondolkodás ugyanis objektuma lehet a megismerésnek, ellentétben a tisztán megismerő Szellemmel, mely képtelen arra, hogy bármilyen módon is «objektiválódjon». Igaz ugyan, hogy a Szellemnek direkt és közvetlen tudása van önmagáról, ez a tudás azonban a megkülönböztetések világán túl fekszik, úgyhogy a megkülönböztető jellegű megismerés szempontjából (mely egymástól elkülönült objektumot és szubjektumot feltételez) nemlétezőnek tűnik. Meglehetősen különbözik ettől az emberi szubjektum, mely a gondolkozás, a képzelet és az emlékezés képességével felruházva az érzéki észlelésre van utalva. Az emberi szubjektum objektuma ugyanis az érzéki fizikai világ egésze, megismerésre való képességét pedig a tisztán megis merő Szellemtől nyeri. A sort végül maga az ember zárja, Szellemből (vagy értelemből), lélekből és testből felépítve, aki egyrészt a kozmosz része, mely megismerésének az objektuma, másrészt pedig, különleges rangjának (vagyis elsődlegesen szellemi természetének) megfelelően, maga is egy kis kozmoszként jelenik meg abban a nagyobb kozmoszban, amelynek ő tükörképként a hasonmása.

Így tehát a kozmosz és az emberi lény kölcsönös megfelelésének tradicionális doktrínája szintén annak az egyetlen és Transzcendentális Intellektusnak az ideáján alapul, amelyhez úgy viszonyul az, amit általában «intellektusnak» neveznek (és ami csupán ész vagy ráció), ahogyan egy behatárolt közegben megjelenő tompa visszfény viszonyul a fényforrás ragyogásához.1 Ez az idea, mely összeköti a kozmológiát (a kozmosz tudományát) a tiszta metafizikával2, semmi esetre sem a hermetika speciális kiváltsága, bár Hermész Triszmegisztosz, a «háromszorosan nagy Hermész» írásaiban különös világossággal van kifejtve.

Ezen írások egyike így szól az Intellektusról vagy a Szellemről: «Az Intellektus (nus) Isten szubsztanciájából (usia) ered, már amennyiben Isten szubsztanciájáról egyáltalán beszélni lehet3; hogy ez a szubsztancia milyen természetű, egyedül Isten tudhatja pontosan.4 Az Intellektus nem része Isten szubsztanciájának, hanem kisugárzik belőle, ahogyan a fény előragyog a Napból. Az emberi lényekben ez az Intellektus: Isten...»5 Nem szabad, hogy az embert félrevezesse az itt alkalmazott hasonlat elkerülhetetlen tökéletlensége. Amikor a szerző úgy fogalmaz, hogy az Intellektus kisugárzik vagy előragyog Isteni Forrásából, akkor természetesen nem valamiféle materiális emanációról van szó.

Az előbb idézett műben az áll, hogy a lélek (psyché) ugyanúgy van jelen a testben, ahogyan az értelem (nus) van jelen a lélekben, és ahogyan az Isteni Ige (Logos) van jelen az értelemben. (Másfelől közelítve az is elmondható, hogy a test úgy van a lélekben, ahogyan a lélek van a Szellemben vagy az értelemben, és ahogy a Szellem van az Igében.) Az Isten e szerint mindenek Atyja.

Látható lesz majd, hogy ez a doktrína milyen közel áll a johannita teológia tanításához - és ez a tény magyarázatot ad arra, hogy a középkor keresztény körei hogyan láthatták a Corpus Hermeticum írásaiban (miként Platón műveiben is) a Logosz kereszténység előtti «csíráit».6

Bár az Intellektus transzcendens egységének doktrínája minden kinyilatkoztatott szentírás által megfogalmazást nyer, mindamellett mégis ezoterikus marad, mivel nem adható át bárkinek a félrevezető egyszerűsítés kockázata nélkül. A legfőbb veszély az, hogy a megértés erőfeszítésében a képzelet a Szellem vagy az Intellektus egységét afféle materiális egységként foghatja fel. Ez ugyanis elhomályosítja Isten és a teremtett világ különbségét, mint ahogy minden egyes individuális teremtmény esszenciális egyetlenségét is.

Az Univerzális Intellektus nem számszerűen, hanem oszthatatlanságában egy. Ily módon teljes egészében jelen van minden teremtményben, és minden teremtmény belőle nyeri önnön egyetlenségét, mivel semmi sincs, ami nagyobb egységet, teljességet és tökéletességet birtokolna, mint az, ami az egységet közvetlenül átéli és felfogja, és amelyen keresztül az megérthető.

Jellemző tévedésre szolgáltat példát a minden létezőben jelenlevő egy Intellektussal kapcsolatban az a filozófiai vélemény, mely szerint amikor az individuális szellemi létező a halál pillanatában elhagyja a testet, akkor azonnal visszatér az Univerzális Intellektushoz, úgyhogy ily módon halál utáni egyéni túlélés nincs. Az azonban, ami ebben az életben az Intellektus végtelen fénye elé «én-szerű» korlátot szab, az nem a test, hanem a lélek. Márpedig a lélek túléli a testtől való elválást, még akkor is, ha a földi élet folyamán egyedül a testre irányult, és csakugyan úgy tűnt, hogy ezen kívül más tartalma nincs is.7

Mivel az Intellektus vagy a Szellem mint az egyetemes lét kognitív pólusa nem válhat a megkülönböztető megismerés tárgyává, a tudása ezért nem változtatja meg a világ tapasztalását, legalábbis a tények szintjén nem; nagyon is meghatározza azonban e tapasztalás benső asszimilációját, vagyis igazságtartalmának a megragadását. A modern tudomány számára az «igazságok» (vagy az általános törvényszerűségek) — melyek nélkül a tapasztalatok puszta sorjázása nem lenne több futóhomoknál — csak a jelenségek szimplifikáló leírásai, hasznos, de mindig csupán provizórikus «absztrakciók». A tradicionális tudomány számára ezzel szemben az igaz ság az Univerzális Intellektusban rejlő valamely lehetőség kifejeződése vagy «megdermedése» (az értelem számára elérhető formában). És mivel ez a lehetőség állandó és változhatatlan módon foglaltatik az Intellektusban, a külső világban is manifesztálódnia kell. így tehát az igazság ideája sokkal abszolútabb a tradicionális, mint a modern tudományban — anélkül azonban, hogy az igazság fogalmi formája önmagában valaha is céllá válna, hiszen az igazságnak az értelem és a képzelet segítségével való megragadása nem több egy olyan szimbólumnál, mely az örök Intellektusba foglalt lehetőségekre utal.

A modern szemlélet szerint a tudomány kizárólag a tapasztalás bázisán épül fel. Tradicionális szempontból viszont a tapasztalás semmi anélkül az igazság-mag nélkül, mely az Intellektusból származik, és amely körül az egyes tapasztalatok kikristályosodhatnak, így a hermetikus tudomány bizonyos tradicionális szimbólumokon alapul, melyek spirituális kinyilatkoztatásból származnak. A «kinyilatkoztatás» szó valamivel tágabban értendő itt, mint ahogyan a teológia általában használni szokta, de azért természetesen nem csupán költői értelemben. A szóban forgó spirituális folyamatot «másodlagos» kinyilatkoztatásnak lehetne nevezni, vagyis hindu kifejezéssel élve inkább smrtinek, mint srutinak. Keresztény terminológiát használva a Szent Szellem olyan inspirációjáról beszélhetnénk, amely nem a hívő közösség egészének szól, hanem csak bizonyos módú és fokú kontemplációra képes embereknek. A keresztény alkimisták mindenesetre így tekintettek a hermetika örökségére. A hermetika valójában

annak a primordiális kinyilatkoztatásnak a része, mely korszakokon keresztül fennmaradva a keresztény és az iszlám világot is áthatotta.

Az Intellektusba foglalt változhatatlan lehetőségek közvetlenül nem ragadhatok meg az értelem számára. Platón ezeket a lehetőségeket ideáknak vagy archetípusoknak nevezte, és itt rendkívül fontos, hogy az ember megőrizze e kifejezések eredeti értelmét, és ne puszta általánosításokra használja őket — melyek a legjobb esetben sem többek, mint az igazi ideák halvány másai —, és ne is arra a tisztán pszichológiai tartományra vonatkoztassa azokat, mely a «kollektív tudattalan» néven ismeretes. Ez utóbbi téves értelmezés különösen félrevezető, mivel az Intellektus oszthatatlanságát a lélek passzív és sötét mélységeinek áthatolhatatlanságával téveszti össze. Az archetípusok az értelem szintje fölött találhatók, nem pedig alatta, és így az, amit az emberi ész velük kapcsolatban megláthat, sohasem több, mint egy nagyon is korlátolt aspektusa voltaképpeni mivoltuknak. Csak a léleknek a Szellemmel való «eggyé válásában» — vagy a Szellem osztatlan egységébe való visszatérésében — történik meg az örök lehetőségek bizonyos visszatükröződése a formákhoz kötődő tudatban. Az Intellektus tartalma ily módon, mintegy a Szellem «képességeként», szimbólumok formájában hirtelen «megdermed» az értelemben vagy a képzeletben.

A Corpus Hermeticum Poimandrész című írása beszámol arról, hogy az Univerzális Intellektus mi módon nyilatkoztatta meg magát Hermész-Thot számára: «...Ezekkel a szavakkal Ő hosszasan nézett a szemembe, úgy, hogy reszkettem a tekintete előtt. Akkor, amint újra felemelte a fejét, láttam, hogy a Szellememben (nus) levő fény, mely számtalan lehetőségből állt, miként vált a határtalan Mindenné, mialatt a tűz, egy mindenható erő által körülfogva és tartva, elérte mozdulatlan állapotát: ez az, amit ésszel fel tudtam fogni ebből a látványból... Miközben ily tökéletesen magamon kívül voltam, Ő ismét szólt: most az intellektusban (nus) láttad a prototípust, az eredetet és a soha véget nem érő kezdetet...»8 Bármi legyen is szimbólum a lélek és a test területén, spirituális prototípust reprodukál. E reprodukálásban, vagyis a magasabb valóságok alacsonyabb szinten való tükrözésében a képzelet bizonyos előnnyel rendelkezik az absztrakt gondolkozással szemben. Először is, sokrétű interpretációra képes; továbbá nem olyan sematikus, mint az absztrakt gondolkozás, valamint, amennyiben egy tiszta képbe «sűríti» magát, arra a korporális és a spirituális birodalom között fennálló inverz korrespondenciára támaszkodik, amit a Tabula Smaragdina így fogalmaz meg: «ami lenn van, megfelel annak, ami fenn van».

Amennyiben az emberi értelem az Univerzális Intellektussal való többé-kevésbé megvalósított egységének eredményeként elfordul a dolgok sokaságától, és úgymond az osztatlan egység felé emelkedik, úgy a természetre vonatkozó tudása, melyet egy ilyen szintről történő bepillantás alkalmával nyer, nem lehet csupán racionális, vagy diszkurzív jellegű. Ilyenkor a világ az ember számára szinte áttetszővé válik: jelenségeiben az örök «prototípusok» tükröződéseit látja. És ha ez a rálátás nincs is közvetlenül jelen, a belőle származó szimbólumok még akkor is felébresztik ezeknek a prototípusoknak az emlékét vagy «rekollekcióját». Ilyen a hermetikus természetszemlélet.

E szemlélet számára nem a dolgok mérhető és megszámlálható volta a döntő, lévén, hogy ez ideiglenes okok és körülmények által kondicionált, hanem sokkal inkább az esszenciális kvalitásaik, melyeket úgy lehet elképzelni, mint egy — a világot szimbolizáló — szövet vertikális szálait (láncfonalait), amelyek körül a vetélő felváltva szövi a horizontális fonalat (a vetülékfonalat), így téve a szövetet egységessé és kompakttá. A vertikális fonalak a dolgok változhatatlan tartalmainak vagy «esszenciáinak» felelnek meg, míg a horizontális fonalak a «szubsztanciális» természetüket reprezentálják, mely az idő, a tér és hasonló feltételek uralma alatt áll."