Ülök, mint egy vérmes kakadu a végtelen küszöbén, és forgatom a fejem. Minden forma, gondolom, előttem egy macska, hátam mögött dél, jobbra Lilike kávét főz, balra a rossz lator.

s mégis!  Semmi sem az, aminek látszik.

Ha jobban belekotornék ebbe a látszatvalóságba, erőförgeteket, pulzáló fényhullámokat, ide-oda cikázó istenrészecskéket találnék, és abban az intim helyzetben, hogy  a valóság szoknyája alá nyúlhatok végre, rájöhetnék, hogy a szervezett erő tudatos rendszer. Igaz, hogy pinaszaga van.

Azaz!

Nem létezik olyan, amit tudatnak nevezhetnék, amit tapasztalok, nem más, mint két fénysugár egymásba fonódása és gyönyörkeltése egymásban. Minden, ami van, Isten.

Isten a legmagasztosabb, legmagasságosabban szervezett tudatosság.

Ha arra gondolok-gondolok????-hogy egyetlen icinke atomot képes vagyok már a tudatosság fogalmával meghatározni, és ezen atomon belül hány még picinkébb világ él és lüktet...és hányszor hatványozhatom meg ezt a tudatosságot, amíg eljutok az emberi öntudatig, amelyet fölfoghatok egy atom szerepében igen fontos, ámde méretében igen csekély részletének, és hány matematikai művelet kell még ahhoz, hogy eljussak az Egészhez, a Minden Egyhez, amelyből minden tudatosság árad..............

Az öntudat lényege nem más, mint az, hogy leválasztja magát a szervezett erő rendszere az irányítottságról, azonban Istennel még nem képes együttműködni.

Istenben van, de önmagát különválasztja Istentől, mégis ez az első lépcsőfok isteni létezésünk megértéséhez.

Az ego, nem más, mint csomót kötni a fényen.

Birtokolni akarom a tudatosságot, hogy én lehessek.

A tudatnak azzal az állapotával azonosítom magam, mely az útjában megszakított Fény egy darabja, és eközben ÉN nem vagyok más, mint a Fény egésze.

Isten vagyok.

És ez azért megnyugtató.