"Azoknak a mondatoknak a feszültségében élek, amelyek összekötnek ugyan az Éggel, de az Ég és közöttem mégiscsak ott vannak, és nem csak összekötnek vele...hanem el is választanak attól.

A vita, életünk fenntartójának az eszmének áramló  cseréje, mely keringésével biztosítja az emberiség tudatának fennmaradását, ezzel az emberiség fennmaradását, és ezzel az Emberség fennmaradását.

Nem baj különbözőségünk, még a legtávolabbi pontokban is ugyanabban az azonosságban találkozunk, amit fizikai törvények csak sejtenek, azt az emberi Lélek és az Emberiség Lelke természetéből fakadóan tudja. 

Minden Egy.

Vitáink a nukleáris aperitif és a birodalmi főfogás valamint a rabszolga mentalitás desszertje fölött ébren tartanak minket.

Testünket kielégíti a császár, ám Lelkünk testünk múlása előtt is már az Istentől való.

Sőt!

Az Ember Isten teljessége, mása,  amelyben újraalkotta Önmagát.

Mikrokozmosz, aki személyenként Isten tudatával bír.

Ami a Makrokozmoszban megvalósul, jelenné, örökkévalósággá lesz a Mikrokozmoszban.

Mint Fenn, úgy Lenn.

Te vagy a létra.

A mondataid a hágcsó.

Lépteid a Földön.

Üstököd az Ég Koronája.

Ugyanis a Mikrokozmosz az Ember, és ennek vetülete az, az egyik formai, lehetséges vetülete, amit mi embernek hívunk, sejtünk.
Ugyanaz az az egy Ember, akit mi hat és fél-kvázi hét milliárdnak látunk, detto.

Méghozzá azért, mert az óvó, nyugvó, fejlődést biztosító tudatállapotból kiszakadt, már nem állat. Kilépett az egot helyettesítő csoporttudatból, egy olyan eszköz birtokában, amely képes űrhajóként hordozni őt az útján az Univerzális felé.

Ennek az útnak vannak állomásai a primitívtől, vagyis az elit extremantumának imádatán keresztül a legteljesebb befogadó és egyesítő tudatig, de ez mind emberi tudat, a maga állapotában....különbségei, világnézeti és politikai változatossága elhanyagolhatóan lényegtelen: az egyből fakad mind, egymás elleni küzdelmük, hatalmi harcuk az Ember irányításárt ugyanannak  az Eszmének a formakergetése, megnyilvánulásra való törekvése.

Emberként egoban vagyunk határon a két egotlan emberi állapot között, amik voltunk, csillag, kövek, növények, állatok..és tartottuk meg építőanyagnak ugyanazt a csillagport magunknak, és leszünk éntelenül is emberek, ugyanazzal az építőanyaggal, amikor nem az "én vagyok" gondolata tesz minket emberré, hanem a "Vagyok" tudata, amely magában foglal, magába olvaszt minden formát, ám az alkímia műveletben fel is emeli azt az Egységbe, Kozmikussá téve az elkülönült valóságokat.

Addig, ha kényszer alatt mézesbödönünket ölelgetve merengünk, mert jó, addig tényleg jó, senki sem lehet több önmagánál, míg a Lelke őt magát álmodja, hiszen a test ébersége a Lélek álma, míg a Lélek ébersége a tudat állapota.

Van nem emberi létezés is, ami teremtményeink, képeink belőlünk lett árnyaink világa: bálványaink

Egymás iránti gyűlöletünk energiája egy egész világot táplál, lehet, gépeinket, eszközeinket, ám ezek a gépek: kilkhorok...nincsen fény árnyék nélkül, és minden nemes eszme, szenvedély önmaga gyűlöletét hozza világra.

Istent meghatározni lehet, de hasonlatosnak lenni hozzá igen.

Isten birodalma, amely közelebb van hozzánk, mint a nemiszerveink, ugyanis más magból ered.

Az a mustármagnyi létezés az a potenciális Isten szikra, belőle egy csepp méz, az isteni ondó egy magja, ami képes világot termékenyíteni és a sivatagban Világfát varázsolni megint.
Együtt a Tudás és az Élet fáját. Mert a kettő egy.

Önmagunk lehetősége Ő, aki mindig több, mint a jelenvaló állapotom, bármilyen magasra törnék is. A legmagasabbra szárnyaló sas soha nem értheti meg azt a Fényt, ami elvakítja végül, és ugyanolyan húsba zártan zuhan vissza fészkére és egyetlen fájdalom kínozza csak: az éhségé.

Az a legmagasabb minőség, amely mindent magában foglal, még a különbözőségeinket is, Isten. A legmagasabb szinten létező Egység, amely minden egységet összefog.Nincsen olyan táguló világegyetem, amely elérhetné a határát, és olyan összehúzódó valóság, amely abba a Centrumba tudna egy pontba zsugorodni, amely Ő maga.

Ezért nem lehet Istenért munkálkodni. Lehet magamért, hogy ne zavarjon saját koszom, de Istenhez méltónak lenni, vagy méltatlannak...abszolúte érvénytelen kifejezései az értelemnek.

Hadvezérek szeretnének istenek lenni, de Isten nem szeretne hadvezér lenni. Minek?

Nem tart számon engem, nem kér számon tőlem. Lehet, hogy ilyennek vagy olyannak kell lennem, hogy tessek neki?
Nem Isten vágyakozik utánam. Én magam áhítom az ő közelségét, az általa való létezés csodáját. Nem hiszem, hogy érdekelné, mennyit tudok, vagy mennyit nem tudok, becsületes vagyok, avagy nem, tisztességes, avagy nem tisztességes...az ő valóságába érve úgyis kifeszülök, mint macska a kerítésen, amit nem tud átugorni.

Bőszen aggatjuk magunkra mindenségeink, mutogatjuk  ruháink, díszeink, dölyfösködünk a Napnak, és közben erősen izzadunk, szenvedünk a létezésétől, ahelyett, hogy lehántanánk mindent a Lelkünkig.
Itt vagyok, Isten!
Ez vagyok, és semmi más!
A Lélek vagyok, a többit álmodtam.
Előled húzódtam menedékbe, de lám, nézd, most itt vagyok.
Te veled vagyok egy.

Miért lennének Istennek törvényei, amikor Ő Minden?"

Tatu Bakuvo Isszaka