Szégyenlem magam, hogy Weöres-hez előszót van pofám írni, de nem tehetek mást. Egyszerűen annak a katarzisa, ahogy az öröklét, az örökkévalóság, mint valami itatóspapíron, az életen áttündöklik, és árnyékká világítja, ami fény volt addig, úgy veszít jelentőségéből az én -és a csoporttudat ideje, a történelem. És úgy ragyog föntebb annak a valósága, hogy nincsen más, csak Én, minden más annak a helyzete, állapota.
Ezért, gyarló mód, semmilyen tradíció nem hat már meg. Éppen úgy az antropozófia fejlődéstörténetei sem. Értelmetlennek tartok múltban való kotorászást és föllelt életminőségekhez való hasonlitgatást akkor, amikor ez a múlt a jelen gondolatai által születik.
Fantasztikus, ahogy Weöres megpendíti az igazságot: tudat-, azaz lélek-élet állapotod az, amit látsz külső valóságnak, legyen az bármilyen korszak, hiszen, mind egyszerre valósul meg: általad.



Az eszme-idő

A teljes-idő mása a jelenség-időben: az eszme-idő. Egy ember élete
az eszme-időben nem a születéssel kezdődik és nem a halállal végződik.
Homályos, felelőtlen perceid az eszme-időben mindig "ifjúkoriak",
érett, felelős perceid pedig "öregkoriak", független attól, hogy
húsz, vagy hetven éves korodra esnek-e.
Az eszme-időben az egy-ember élete mindig a gyarlóbbtól a különb
felé halad, az emberiség élete pedig a különbtől a gyarlóbb felé. Mert
mindig csak az egy-ember emelkedik az életbeli állapot fölé; az
emberiség egésze alaktalan tömeg, mely elsötétül.
Az emberiség négy fő-korszaka az eszme-időben:
Első az Aranykor. Az emberekben a változatlan alap-rétegük tiszta,
világos és a változó tényezők minden nehézség nélkül, önkénytelenül
köréje-rendeződnek. Az emberélet csöndes-derűs, egyszerű, titok-
nélküli, teljes összhangban a testtelen erőkkel és a természettel.
Második az Ezüstkor. Az emberekben különválik a változatlan alap-
réteg s a változó személyiség. Az öröklét háromféleképpen sugárzik át
a mulandóba: mint létezés, feltétlen érvény, igazság; mint az időbelit
az időtlen felé vonó jóság; s mint az előbbi kettőnek formai
tényezője, szépség. Az emberéletet a képességek burjánzása jellemzi, a
nagyobb nehézség nélkül elérhető óriás-eredmény. Az égi segítség
megsokszorozza az emberi-erőt, s az ember nem mindig annak
szolgálatára fordítja erejét, akitől kapta. Az Ezüstkor lázadó embere
oly hatalmas, hogy a testtelen erők csak súlyos, váltakozó harcokban
bírják legyőzni.
Harmadik az Érckor. Az emberekben a változatlan és változó közti
kapcsolat meglazul, folytonos erősítésre szorul. Az igazság, jóság,
szépség már nem magától-értetődő, hanem keresni kell. Az igazság
keresése a tudomány, a jóságé a törvény, a szépségé a művészet. Az
Érckor embere szívós, szorgalmas, bátor, szenvedélyes, jussából nem
engedő, bosszúálló; makacs szorgalmával többnyire eléri az eredményt.
Ha fellázad: ereje kevés ahhoz, hogy veszedelmessé válhasson, de oly
szívós, hogy a testtelen erők csak tűz-vízáradattal bírják letiporni.
Negyedik a Vaskor. Az emberekben nincs többé kapcsolat a
változatlan és a változó között, legföljebb villanásképpen,
álomszerűen. Csak a változót ismerik s a változatlan iránti érzéket
elveszítik. Teljesen a tér és idő bontott jelenségvilágában élnek s
azt, ami bontatlan, tér- és idő-fölötti: Istent, az öröklétet, a
testtelen erőket, mind a térben és időben képzelik el külön-külön, a
mozgalmas jelenségek mintájára: ezzel az emberi ős tudás zűrzavaros
mesévé válik. Némelyek látják ennek a mesének képtelenségét, ezért
Istent és a lélek halhatatlanságát s a túlvilágot tagadják; mások,
gyávaságból, mindenáron hinni akarnak a lehetetlen mesében. A Vaskor
tragédiája, hogy a vaskori ember balga, ha hitetlen és mégbalgább, ha
hívő. Az igazság, jóság, szépség felé törekvő jószándék többnyire
megvan, de éppoly reménytelen, mint a szárnyaszegett madár repülése.
Az igazságot felváltja százféle nézet, a tudományt az adat-bogarászás
és népszerűsítő tömeg-művelés. A jóságot felváltja az érzelgősség,
mely, míg egyfelé könnyekig meghatódik és cukrot-mézet osztogat,
másfelé gyűlölködik és könyörtelenül vetkőztet. A törvényt felváltja
mindenféle rendelet, melynek az erkölcshöz semmi közük, a vezetőség
érdekéből fakadnak; ha változik az uralkodó-párt, akkor amiért egy
nappal előbb börtönben ültél, most ugyanazért a húsosfazék mellé
kerülsz, és amiért egy nappal előbb kitüntetést kaptál, most
ugyanazért felakasztanak. A Vaskorban csak őrök és rabok vannak, s
minden rendszerváltozáskor e két kaszt megcserélődik. A szépséget
felváltja a kivánatosság, a művészetet a szórakoztatás és
lakásberendezési lim-lom. A Vaskor embere amílyen erőszakos,
ugyanolyan tehetetlen; mindent szervez, rendez, irányít, de csak
kuszaság lesz belőle; minden, amiből építeni akar, kátyúból van.
Sohasem fordul a felső hatalom ellen, hiszen nem is ismeri;
kipusztításához nem kell vízözön: ha feléli lehetőségeit, tönkremegy.
E négy korszak az eszme-időben létezik, nem a történelmi időben; de
a történelmi idő minden szakasza viseli e négy korszak valamelyikének
bélyegét.
Vizsgáld meg, hogy te magad az Arany-, Ezüst-, Érc- vagy
Vaskorszakba tartozol-e.

/Weöres Sándor: A teljesség felé/